A portlandi Unto Others különleges helyet foglal el a szívemben. A srácokat az első, Don't Waste Your Time EP óta követem, az akkor még Idle Hands-ként létező csapat pedig kiadványról kiadványra hatalmas lépésekkel haladt felfelé, egészen a ranglistám tetőfokáig. Ez pedig nem semmi eredmény egy alig 7 éve létező csapattól. Bizonyára sokan mások is így lehettek ezzel, a népszerűségük is rohamléptékben növekszik, második lemezük pedig már a Roadrunnernél jelent meg. Nem csoda, a néha kissé depresszív hangulatú, de mégis elképesztően energikus goth rockba oltott heavy metaljuk garantált dallamtapadást okoz.
Ezzel nem árulok el nagy titkot, a Never, Neverland volt a legjobban várt lemezem az évből, azonban barátságunk nem indult épp felhőtlenül. A tipikus Unto Others-soundban pont az tetszik, milyen mesteri érzékkel kombinálják a lágyabb témákat erőteljes riffekkel, heavy metalos ikergitárokkal és már a védjeggyé vált "OUUGH" felkiáltásokkal (ha ismered a bandát, biztos tudod mire gondolok). Ezt sokszor egy dalon belül is eljátszották, ott van az első albumos Jackie, szomorkás mivolta ellenére abban is megkapjuk a csordavokálos felkiáltást, és bármennyire is nem odaillőnek hangzik elsőre, mégis nagyon működik. A Never, Neverland érezhetően elmozdult a dallamosodás irányába, és zenéjük két pólusa már inkább külön-külön jelenik meg.
A két ellentétet pedig úgy érzem eltolták az extrémig, hiszen ekkora zúzda, mint a másfél perces Flatline sosem szerepelt még Unto Others lemezen, de akkor is felkaptam a szemöldököm, amikor először meghallottam a Momma Likes the Door Closed blastbeatjeit. A másik oldalról ott van a már címében is beszédes Sunshine, amit elsőre ugyan túl sziruposnak gondoltam, de az említett dallamtapadás még az én "acélszívemnek" sem kegyelmezett, a szólója pedig egyértelműen ott van Sebastian Silva eddigi legjobb pillanatai között. Ezzel együtt is, a Cold World - I Am the Light duót rengeteg hallgatás után is kicsit soknak érzem. Önmagukban kiválóak, de szerintem hiba volt kettő lírai dalt egymás után eltolni, nekem ezen a ponton mindig kicsit leül a lemez. Igazi felüdülés utána a Raigeki 雷撃, ami talán a legtipikusabb dal az egész albumon, magasabb fordulatszámával és egyből ragadós refrénjével hamar kedvenccé vált.
Az első singleként kiadott Butterfly szintén a csúcspontok közé tartozik, a lehető legjobb értelemben vett sláger, kitörölhetetlen refrénnel, egy kis szintivel és döngölős második féllel. Érződik, hogy koncertre írták, hiszen már a stúdióverzióban is szerepel hejjegés, arról pedig nyáron a magyar közönség is megbizonyosodhatott, hogy mennyire működik élőben. Az "I could win your heart with a melody" sor után következő akusztikus téma pedig telitalálat. Kiemelném még a Suicide Today-t, ami meglepően vidám témával indít a címe ellenére, gyönyörűen duruzsol benne a basszus, a gangvokálos refrénnek megint nem tudok ellenállni, a szarkasztikus és kissé groteszk szöveg pedig a Type O Negative világát idézi meg. Hasonló még a Momma Likes the Door Closed, ami horror-paródiának is elmenne.
Gabriel Franco hangja tökéletesen illik az összképbe, egyre bátrabban használja is adottságait, egyszerre melankolikus és drámai, de ha kell agresszív is tud lenni. A végére beszúrtak még egy Ramones-feldolgozást is, ha nem ismerném az eredetit, simán elhinném, hogy ez egy saját dal, annyira illik az Unto Others ízvilágába. A lemez Tom Dalgety (Ghost, Tribulation, Opeth) stúdiójában készült, ennyire szépen pedig sosem szóltak korábban.
Ugyan elsőre még nem éreztem 100%-osnak az idei Unto Others lemezt, de pár hallgatás után megadta magát nekem is. Kicsit lassult a tempó összességében, azonban az eddigi legváltozatosabb anyagukat tették le az asztalra, a slágergyár kifejezés pedig még mindig a lehető legjobb hasonlat a bandára. Elképesztő dalszerzői kvalitásokról tesz tanúbizonyságot, hogy mindezt 16 dalon át művelik. Akár a goth szcénából, akár a metal szférából közelíted meg a lemezt, a csalódás kizárt. Már csak egy teljes hosszúságú pesti koncertre vágyom.
