A februárban megjelent új Stones koncertlemez alapján sorra merültek fel a kérdéseim. Miért épp most? Miért pont ez a koncert? Hová tűnt a borítóról a Rolling előtag, a "The" névelőről nem is beszélve? Természetesen nincs egzakt válasz az összes kérdésre, de a Grrr Live! megjelenése után bedobott hír, miszerint új nagylemez érkezése várható, némi magyarázatot adhat arra, hogy mégis miért épp most volt szükség egy újabb koncertanyag piacra gördítésére.

A felvételt az "50 & Counting" elnevezésű turnén, még 2012. december 15-én rögzítették a Newark-i Prudential Centerben. Az előadássorozathoz – ahogy jelen kiadvány címéből is kiderül - az abban az évben megjelent Grrr! című válogatás szolgáltatta az apropót. Azon persze lehetne, de egy ekkora életművel rendelkező zenekar esetében szerintem teljességgel felesleges vitatkozni, hogy ez az élő anyag „csak” Greatest Hits vagy Best of…-e. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a két és negyedórányira rúgó felvételen a rocktörténet megkerülhetetlen szemelvényei kaptak helyet.

Ebből eredően némiképp bajban is vagyok, hiszen mi értelme ajánlgatni egy Paint It Black-et, egy Gimme Shelter-t, netán egy Honky Tonk Women-t vagy It’s Only Rock ’n’ Roll-t, nem is beszélve a záró ötösről. Ajánló gyanánt inkább álljon itt néhány név, akik a Darryl Jones basszusgitárossal megerősített Jagger-Richards-Watts-Wood négyes és a háttérénekesek mellett aznap tiszteletüket tették a színpadon. A teljesség igényével olyanokról van szó, mint Bruce Springsteen, Mick Taylor (!), John Mayer, Lady Gaga, Gary Clarke Jr. és a The Black Keys duója. Ezen nevek közül pedig legalább három-négy mindenkinek mond valamit, aki valaha is hallgatott könnyűzenét.

A népünnepély-jelleg egyébként tőlük függetlenül is adott. A koncertlemezeknél a dalválasztás mellett visszatérő téma a hangzás, a közönségzaj mennyisége, mértéke, az, hogy a klasszikusokat egy az egyben nyomják/nyomták-e el, vagy ha nem, milyen – esetenként csak a vájtfülűeknek feltűnő - extrákat csempésztek az adott nótákba. Nos, a Grrr Live! esetében ezeket is meg lehet majd vitatni, de abban a tekintetben nem foglalnék állást, hogy érdemes-e. Csak annyit jegyeznék meg, hogy az egykori gitárossal, Mick Taylorral felturbózott Midnight Rambler itteni változata egyenesen tizenkét perces.

Ugyanakkor ki kell emelni azt is, hogy a felvétel a jellegéből adódóan a zenekar pályafutását tekintve nem egyéb egy pillanatképnél, ahogy azt is alá kell húzni, hogy ezek a veterán zenészek azon a téli estén az ezerszer hallott klasszikusaikat is képesek voltak úgy előadni, hogy az azt dokumentáló felvétel mindvégig izgalmas maradjon.

A Stone-ok a felvétel idején a hatvanas éveik vége felé jártak, azóta pedig egy újabb évtized telt el, és miközben ők már a nyolcvanat súrolják, maga a zenekar is betöltötte a hatvanat. Elképesztő számok ezek. A kiadvány pedig a digitális változaton kívül az alapnak tekinthető dupla CD és tripla LP mellett Blu-ray vagy DVD lemezekkel kiegészített verziókban is elérhető. Javaslom, hogy ne merengjünk a miérteken, csak tegyünk egy utazást Charlie Watts emlékére a rocktörténet elmúlt hat évtizedén keresztül!