A Magma Rise a Wall Of Sleep mellett idehaza a hagyományos értelemben vett doom metal stabil pillére. A lemezkiadás gyakoriságát tekintve az utóbbi években Holdampf Gáborék bizonyultak aktívabbnak, a Neither Land Nor Sea című negyedik albumuk a múlt hónap elején jelent meg. Erről, illetve a zenekar körüli aktualitásokról és úgy általában a műfaj helyzetéről a négyhúrosért is felelős Holdampf Gábor frontembert és Hegyi Kolos gitárost kérdeztük.

Először is engedjétek meg, hogy gratuláljak a Magma Rise tizenötödik évfordulója alkalmából! Ráadásul Ti ketten a ’90-es évek elején kezdtetek közösen zenélni a Maelstrom soraiban. Hogy bírjátok?

K: Pontosítanám, mivel már a Maelstrom előtt is zajongtunk együtt Gáborral. A 80-as évek végén, gimis korunkban volt egy közös csapatunk, amivel a szekszárdi borvidék egyik pincéjében próbáltunk. Gábor itt még dobolt, de én már akkor is gitározni próbáltam. Koncertünk ugyan sosem volt, de úgy tűnik megpecsételte kettőnk kapcsolatát. 🙂 Amúgy az első találkozásom a műfajjal a Metallica és a Slayer által szintén Gábornak köszönhető, aki kazettára másolta a Kill 'Em All-t, meg a Reign In Blood-ot. Még valahol megvannak azok a kazetták amúgy. 🙂 A 90-es évek elején aztán, ahogy említetted újra összesodort az élet minket Sopronban, ahol együtt zenéltünk újra a Maelstromban. Gábor itt már basszusozott, és énekelt is. Ez már egy fokkal komolyabb volt, még a legendás Bedlam Dreamlandes turnéján is játszottunk, sőt a Slogan előtt is felléptünk egyszer.

Ti ketten kizárólag a Magma Rise soraiban vagytok érdekeltek, Lacinak viszont manapság egyszerre több zenekara is fut, Sanyi pedig egyebek mellett Kovács Ákos dobosaként érdekelt. Ezek a körülmények befolyásolják-e a zenekari dinamikát, illetve a dalszerzés folyamatát?

K: A Magma életmű gyakorlatilag három Herczeg Laci szám kivételével, Gábortól és tőlem származtatható. Nyilván mindenki kiveszi a részét a melóból, mert azért Sanyi karakteres dobolása nélkül nagyon nem ilyenek lennének a számok, és a Laci szólói is sokat hozzátesznek az összképhez. Az első lemeznél pedig megkerülhetetlen Janó Misi, aki szintén sokat hozzátett a nótákhoz. Az utolsó két lemez kivételével amúgy mindegyik anyag próbahelyen közös "próbán készreírós" módszerrel készült. Az utóbbi két album viszont már egész másképpen állt össze.

A Neither Land Nor Sea esetében mi a helyzet?

K: A Neither Land Nor Sea esetében gyakorlatilag 90 %-ban kész nótákat szállítottunk Gáborral kb. fele-fele arányban. Talán két vagy három próba volt Sanyival, ahol fixálta a dobtémákat, de azt leszámítva Gáborral ketten csináltuk meg a nótákat. Küldözgettük neten egymásnak az ötleteket, leegyeztettük a témák darabszámait, tempókat, dallamokat, és gyakorlatilag kész nótákkal mentünk stúdiózni Schmicihez.

Zenei szempontból a lemeznek van egy határozott hangulati íve, de van-e bármilyen olyan mögöttes gondolat, ami áthatja a dalszövegeket?

G: A szövegek abszolút személyes indíttatásúak, ahogyan az előző lemezen is, ez jelent egyfajta folytonosságot, illetve ad egy keretet a daloknak. Az új anyagon H. P. Lovecraft hatása is megmutatkozik részben gondolatiságban, részben pedig, az Oblivion Of Oblivion című dalban konkrét részletet is használtunk az Ex Oblivione című novellájából.

Hazai pályán, Sopronban milyen hangulatban folyt a stúdiózás?

G: Ez csak nekem hazai pálya, tekintve, hogy a zenekar nem Sopronban, hanem Budapesten működik már tizenöt éve, mióta megalakultunk. Csak én vagyok soproni. Olyan értelemben, hogy Schmicivel dolgoztunk már részfolyamatokban, természetesen nem volt ismeretlen a közeg.

K: Sanyi, ha jól emlékszem 2023 novemberében játszotta fel a dobtémákat, majd decemberben Gábor felbasszusozta a témáit. Mi Lacival a munka ezen fázisainál nem is voltunk ott. Schmici és Gábor producelte addig a felvételeket. Január elején aztán Lacival két napra leköltöztünk Sopronba, ahol feljátszottuk a ritmusokat, szólókat, színező dallamokat. Már az előző lemez során is "egykezesen" lettek feljátszva a számok, ami azt jelenti, hogy Lacival felosztottuk egymás között, hogy ki melyik dalt gitározza fel, és onnantól az adott számban minden témát az az illető játszotta fel. Ennek a módszernek az az előnye, hogy kevesebb az eltérés a jobb és bal oldali ritmusgitár között, pontosabb, tisztább lesz így a végeredmény. A hangulat amúgy kitűnő volt, nem volt stresszes a munka, Schmicivel nagy jó volt dolgozni. Nem voltak technikai malőrök, végig olajozottan zajlott a folyamat.

Részemről nem kérdés, csak megállapítás, hogy az idei a legjobban megszólaló Magma Rise anyag. Kell ehhez bármit is hozzáfűzni?

K: Részemről abszolút egyetértek a megállapítással. Nagyon királyul megszólal az egész!

Az idei korongot hangulati szempontból az előző lemez szerves utódjának érzem, illetve az ismerkedés kezdetén ebből a szempontból rendszeresen eszembe jutott róla a Wall Of Sleep …and Hell Followed With Him című anyaga is. Mi a véleményed erről?

G: Én nem érzem ezt a rokonságot azzal a lemezzel, sem zeneileg, sem szövegi, gondolati szempontból, de nyilván egészen más „külső füllel” hallgatni egy-egy anyagot. A Wall Of Sleep már akkor is másfajta zenei megközelítésben gondolkodott. Úgy gondolom, a Magma Rise jóval autentikusabb zeneileg, míg a WOS riffjei véleményem szerint egy modernebb felfogást tükröztek.

A Neither Land Nor Sea nem a tőletek megszokott módon indul, hanem ezúttal egy külön hangszeres intróval is előálltatok. Van értelme boncolgatni ennek a miértjét?

K: Én kimondottan kedvelem az ilyen intrós lemezkezdéseket, különösen azért, mert akkor a koncerteken is lehet ezekkel kezdeni. Amúgy a To Earth... lemez is introval indul, amit Eric Wagner hangja tesz számomra felejthetetlenné. Nagy veszteség érte a műfajt Eric elvesztésével. Többször is volt szerencsénk fellépni vele, és ha erre gondolok, összefacsarodik a szívem. Imádom ahogy énekelt, a dallamait, az előadásmódját. Arról az introról mindig ez jut eszembe...

Az új lemez kapcsán ki kell emelni az ikergitáros témákat és a szólókat is, melyek tekintetében nagyot léptetek előre. Az utóbbiakért melyikőtök felelt?

K: Én mindig imádtam a klasszikus ikergitáros zenekarokat, Trouble, Judas Priest, Slayer, vagy mondjuk az Iron Maiden is. Csak ikergitáros dolgokban tudok gondolkodni. Ez már a Moodban is így volt, a Magmában sincs másképp. Amúgy még a Stereochrist számok is ikergitárban gondolkodva készültek, pedig az "egygitáros" zenekar volt. Ami a szólókat illeti, Laci mostanság jobban ráfeküdt a szólózásra, ez hallatszik is nagyon. Tényleg jól sikerültek a szólói. Én meg megmaradtam a dallam a dalban jellegű slowhand szólóknál.

Ha már így belementünk a részletekbe, a lemez megjelenése óta több fórumon is szóba került az Oblivion Of Oblivion középrészében helyet kapott monológ, mely tehát egy H.P. Lovecraft idézet. Most az I Am című záró darabban hallható, és az első Black Sabbath lemez intróját megidéző égzengésről kérdeznélek. Ez a momentum szándékos utalás volt részetekről, vagy csak véletlenszerű egybeesésről van szó?

K: Nagyon jó észrevétel! Abszolút utalás a klasszikus Sabbath intróra, olyannyira, hogy az I Am demoverziójában konkrétan azt az esőt vágtam be. Lemezen persze már nem mertük meghagyni, nehogy jogi problémákat okozzon.

Ugyan relatív a dolog, de rendszeresen játszotok a német nyelvterületen. Emlékszel még az első határainkon túli fellépésetekre? Mennyiben más odakint játszani?

K: A német, de ide sorolnám a holland és osztrák koncerteket is, valamiért általában hangulatosabbak, mint az itthoni fellépések. Talán népszerűbb ott a műfaj, vagy nyitottabbak az emberek, nem tudom, de tény, hogy a mostani mini kör is nagyon élvezetes volt.

G: A Magma Rise-zal az első kinti bulink a két napos legendás, azóta már sajnos megszűnt Doom Shall Rise fesztivál volt 2010-ben. Fő műsoridőben, teltház előtt, életre szóló élmény. Korábban a Wall Of Sleep-pel is játszottunk, az is óriási volt. Most a kasseli koncerten többen is jöttek, hogy ott láttak minket anno a Doom Shall Rise-on, azóta nem, aztán megvették az azóta megjelent teljes diszkográfiát 😊 . Egy nagyon lojális, igazi fanatikus közeg van Németországban, ezért szeretünk ott játszani. A mi pozíciónkhoz képest jól működik a kinti promo, amit Jochen Böllath, a Daredevil Records alapítója intéz. Ő terjeszti az anyagokat is, írnak a lemezekről a nagy magazinokban, mint pl. a Rock Hard, a Deaf Forever, amit a mi szintünkön meg lehet csinálni az anyaggal, azt maximálisan megoldja. A Mood csak egyszer játszott Németországban, az egy legendás buli volt 😊, még a helyi lap is írt róla Zschopauban. Ott pont akkor oszlott fel a zenekar, mielőtt adódott volna egy közös turné az Electric Wizarddal.

Hazai megmozdulás jelenleg van-e tervben?

G: Tervben mindig van, volt és lesz, viszont jelen pillanatban gyakorlatilag szinte lehetetlennek tűnik számunkra hazai koncertek szervezése. Egy normálisan működő kiadóval a hátunk mögött sem működik a dolog. Ezen jó lenne változtatni, különösen, hogy új lemez jött ki, de jelen pillanatban sajnos nem látom a megoldást. Az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy Sanyi nagyjából az év minimum háromnegyed részében elfoglalt az Ákos projekttel. Ezért is voltunk kénytelenek ismételten Szirota Márió segítségét igénybe venni, hogy a leszervezett külföldi koncerteket le tudjuk játszani. De nem ez az elsődleges probléma, hanem inkább az, hogy a lehetőségek fogytak el. Ettől függetlenül azért nem dőlünk a kardunkba, csak ezt a tényt mindenképpen meg kell említeni.

Tudom, hogy nem ez a megfelelő fórum a kérdés részletes kitárgyalására, de mi a véleményetek az általatok képviselt irányzat jelenéről és jövőjéről? Stoner, sludge és epikus vonalon még mindig bőséges a kínálat – bár az epikus doom mezőnynek is volt egy mélyrepülése az ezredforduló környékén. A hagyományos értelemben vett doom metalban viszont nem látom a lehetséges utódokat… a The Obsessed Gilded Sorrow-ja is lényegében fű alatt jelent meg.

K: Ez a műfaj valójában sohasem volt igazán népszerű. Ebből nem sikerült trendet faragni, mint pl. a grunge-ból, vagy a HC-ból anno. De jó ez így, a kereskedelmi siker úgyis megöli a művészetet. 🙂

G: A „Gilded sorrow”-nak azért megvolt a maga jól felépített promoja, véleményem szerint 😊, előzetesek, klip, a The Obsessed talán soha nem volt ilyen jól promotált és szervezett háttérrel rendelkező, mint most. Persze underground léptékről beszélünk, nem nagykiadós háttérről.

A Mood kapcsán visszakanyarodnék az előző kérdéshez. Azt hiszem, hogy a műfaj úgy tűnik el a palettáról lassacskán, mint ahogy a most negyvenes, de inkább ötvenes doom fanatikusok is a klubokból, akik már nem nagyon járnak el a koncertekre, csak nagy ritkán. Ezt elsősorban rajongóként mondom, nem a mi zenekarunkkal összefüggésben, de ez a tapasztalatom.

A Mood búcsúját követően láttok még esélyt arra, hogy a jövőben valamilyen formációban közösen muzsikáljatok Füleki Sanyival?

G: Nem látom ennek realitását. Sanyi az AMD-t tolja ezerrel, alkalmanként ott a WOS is. Játszott a Magma Rise-ban egy ideig velünk, de aztán inkább a maga útján ment tovább.

A Mood a hazai underground szintjén ugyanabba a státuszba került, mint a The Bedlam, az Aesbence, a Neck Sprain, a Necropsia vagy a Tormentor. Érzel, éreztek ebből valamit? Illetve mivel a kettes és a hármas lemez időközben kvázi beszerezhetetlenné váltak, van-e esély ezek ismételt megjelentetésére?

G: Én a Tormentort azért egy teljesen más platformra helyezném, az egy nemzetközi underground szinten kultikus, mindenki által világszerte ismert zenekarnak számít. A Mood-dal kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy azt amit ezzel a zenével, angol szövegekkel itthon el lehetett érni, azt elértük, ennél többet ebből nem lehetett kihozni. Erre nézve azt hiszem, nyilatkozhatom a többiek nevében is, hogy mindannyian büszkék vagyunk. Azzal az egy koncerttel, amit öt éve játszottunk, illetve az utána megjelent dupla CD/DVD kiadvánnyal méltóképpen zártuk le a történetet. A korábbi lemezeket említve, nem látom esélyét annak, hogy kijönnek újra.

Ha van olyan olvasónk, aki valamilyen csoda folytán még nem találkozott a zenekarokkal, ismerkedés gyanánt ajánlj kérlek egy-egy Mood, Wall Of Sleep és Magma Rise lemezt! Egyébként évek múltán elő szoktad venni a saját lemezeiteket?

G: Mood: Glow, burn live/ WOS: Sun Faced Apostles/ Magma Rise: To Earth, To Ashes, To Dust és Neither Land Nor Sea. A két utóbbi lemez annyira összetartozó, hogy mindkettőt ajánlanám.

Az első öt Ozzys Sabbath lemez feltétlen híveként, a Tony Martin-féle anyagok aktuális újrakiadása kapcsán kérdeznélek, hogy milyen a viszonyod az utóbbi Black Sabbath korszak termésével?

G: Be kell vallanom, hogy igazából az Ozzys és a Dio-val felvett anyagok híve vagyok, a másokkal rögzített albumokat alig ismerem. 😊 Próbálkoztam, de egyáltalán nem fogtak meg. A Gillan-es Born Again még esetleg, de az meg sajnos minősíthetetlenül rosszul szól.

Szóval csak Ozzy és Dio! 😊