Szex, drogok és rock and roll. Nagyjából ezeket a témákat várjuk egy könnyűzenei memoár kézbevételekor. Ice-T önéletrajza azonban nem ezekre lett kihegyezve; természetesen az első kettőről többször is szó esik, az utóbbi pedig csak később csatlakozik be ebbe a valós, de több fordulópont esetében mégis valószerűtlen történetbe.
Bár, ha jobban belegondolok, a főszereplő esetében - némiképp sarkítva - a rock and roll akár ki is cserélhető a hiphopra. Ha már a zenész életforma első két alkotóelemével kezdtem, az ellentmondást érzékeltetve gyorsan meg kell jegyeznem, hogy emberünk sosem drogozott, illetve 2002 óta stabil párkapcsolatban él. A környezete azonban ezekkel kapcsolatosan is bőven szolgáltat beszédtémát. A kötet alcíme pedig tökéletesen leírja a lényeget, ez az életrajz elsősorban magáról az Ice-T karakter mögött álló emberről szól, aki gengszterként indult, majd a rap közbeiktatásával vált Hollywood-i színésszé, illetve lett belőle a Body Count frontembere – aktuális fotói alapján meg nem mondtam volna, hogy idén már a hatvanhatot is betöltötte.
A fiatal Tracy Marrow élete lépéshátrányból indult – és akkor még burkoltan is fogalmaztam. Ha a történet a sztori kezdetének forgatókönyve szerint alakul, a főhős évtizedek óta hat láb mélyen lenne, vagy szerencsésebb esetben a rácsok mögött épp a sokszoros életfogytiglanját töltené. Már az is valószerűtlen, hogy nem így történt, az meg egyenesen szürreális, hogy a mindenki által Ice-T néven ismert figura milyen pályaívet futott be. Maradjunk annyiban, hogy szinte semmi sem úgy futotta ki magát, ahogy az az ifjú Tracy Marrow lapjaiban meg volt írva.
A Douglas Century közreműködésével formát öltött életrajz épp azt hozza, amit egy memoártól elvárunk. Sokszor csak szórakoztat, jobb esetben menet közben is, de a legvégén pedig mindenképp elgondolkodtatja az olvasót. Szándékosan nem írtam a memoár elé a zenei jelzőt, és használtam az olvasót a rajongó helyett. A zene ugyanis ebben a könyvben sokadlagos, a főszereplő karakterének csupán töredéke, én pedig Ice-T kapcsán a legjobb szándék mellett is csak érdeklődőnek mondhatom magam.
A rap műfaj a maga eredeti formájában távol áll tőlem, Ice-T filmográfiája számomra egy szürkébe hajló folt, ellenben a Body Count lemezeket legalább jól ismerem. A film címére már nem emlékszem, de az internet előtti években, pontosabban a VHS-korszakban egy gengszteres akciómozi (talán épp a New Jack City lehetett az) láttán csodálkoztam rá arra, hogy az egyik karakter szerepében a Body Count frontembere bukkan fel.
A ’90-es évek elején ebben nem volt semmi meglepő, akkoriban a Red Hot Chili Peppers tagjai és Henry Rollins is fel-feltűntek bizonyos mozikban, nem beszélve a grunge-os Facérokról, az Ace Ventura jól ismert jelenetéről vagy akár a Wayne’s World-ről. Ice-T neve azonban nem epizódszereplőként, hanem a stáblista elején bukkant fel. Szóval a Body Count-tól jutottam a filmekig, a raplemezek pedig egy az egyben kimaradtak nálam.
Az események valós sorrendje azonban épp fordított volt. Az idejekorán magára maradt Tracy-nek a családi örökségből kevés jutott a puttonyába, azonban egy elméleti és egy gyakorlati tanács képében mindkét szülőjétől kapott egy-egy olyan tanítást, amelyek meghatározták a későbbi évtizedeit. Trey – ahogy akkoriban hívták - a kötet elején egy részletes családfát rajzol a ’70-es évek helyi bandáiról; családi gyökerek híján ebben a légkörben egyetlen esélye volt a kitörésre, azonban ez sem bizonyult tartósnak. Minden élethelyzetet képes volt a saját előnyére fordítani, vagy legalábbis tanulni a saját hibáiból. Gengszter, hivatásos katona, strici, raper, film- és sorozatszínész, producer, illetve a mi szempontunkból a Body Count frontembere, egyben a híres/hírhedt Cop Killer dal révén botrányhős.
A felsorolás közel sem teljes, de bármilyen életszerűtlen, mindegyik összefügg a többivel, sőt esetenként egymást generálták. Fontos azonban aláhúzni, hogy ebben a kötetben a Body Count-nak csak néhány sztorira kiterjedő epizódszerep jut. A Dudich Ákos fordításban készült bő kétszáz oldalas olvasmány ismeretében pedig adott a feladat; mi a főszereplő titka, egyáltalán van-e ilyen?! Zenészként kétségtelenül az, ami voltaképpen már a bevezetőben az egyik legnagyobb hazai híve, Szénégető Richárd gondolataiból is kirajzolódik, azaz a nyíltság és a közvetlenség, az, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy a rajongóinak mivel szerezhet örömet.
A saját példámból kiindulva, az Egy gengszter útja Hollywoodig az a fajta memoár, amely akkor is képes lekötni az olvasót, ha a főszereplő tekintetében nincs teljesen képben, netán az adott előadó tőle részben távol eső műfajokban (is) alkot. Hiszen voltaképpen egy fejlődéstörténetről, egy olyan jellemrajzról van szó, amivel bárki azonosulhat, aki szívesen vesz a kezébe egy önéletrajzot.
Rendelés ITT.
