Ha minden Ice-T és a Body Count tervei szerint alakul, akkor még a nyáron kint lesz az új, sorrendben nyolcadik stúdióalbumuk, a Merciless, amelyből a júniusi koncerten mi is kaptunk némi ízelítőt. Addig is jöjjön az a beszélgetés Ernie C gitárossal, amelyre röviddel a buli előtt került sor.

A közelmúltban jöttetek ki a Psychopath videójával. Milyen volt a fogadtatása?

Ernie C: Eddig príma. Joe a Fit For An Autopsyból a vendégénekes a dalban, Will Putney pedig, szintén a Fit For An Autopsyból, a producerünk. Vannak ilyen egybeesések. De a lényeg, hogy eddig kedvezően fogadták az emberek. Jó kis hardcore nóta.

Így próbáljátok esetleg a fiatalabb korosztály figyelmét is ráirányítani a Body Countra?

Ernie C: Nem feltétlenül. Amióta újra aktív a banda, mindig is voltak vendégek a lemezeinken. Mint, mondjuk, Riley a Power Tripből. Csupa olyan arc, akikkel csak úgy összeakadtunk, és akiket megkedveltünk. Mi is lehetne jobb annál, mint hogy felkérjük őket egy-egy vendégszereplésre? 

Juan of the Dead is hasonló módon csatlakozott hozzátok annak idején?

Ernie C: Nem, Juan akkor már húsz-harminc éve velünk lógott. Mindig is közénk tartozott. Ő is Los Angeles-i. Éppen szükségünk volt egy második gitárosra, és nem akartunk meghallgatásokat tartani olyan arcoknak, akik idejönnek pörgetni a hangszerüket, meg effélékkel villogni. Mi azt szeretjük, ha olyan emberekkel játszunk együtt, akiket ismerünk. Főleg ennyi idő után. Éppen új gitárosra volt szükségünk, és már leteszteltünk pár jelöltet, amikor belöktem, hogy: “Hé, gyerekek, miért nem vesszük be Juant? Állandóan velünk bandázik, nem tegnap óta van a szakmában, sőt jól ismerte D-Rocot, az eredeti gitárosunkat is. Közénk való, simán tovább tudnánk vinni vele a banda szellemiségét.” Mi tényleg barátok vagyunk. Rengeteg olyan zenekar fut, ahol a tagok üzleti alapon játszanak együtt. Mi azonban nem így működünk. Ha megnézed, itt van Ice-T, meg jó pár olyan barátunk, akikkel harminc-negyven éve ismerjük egymást. Nálunk a zenekarosdi inkább a szórakozásról szól. Pusztán üzleti alapon zenélni nem nagy móka. Nekünk ez szórakozás. Én a gimis cimborámmal játszhatok itt együtt, akit ötven éve ismerek. Na, ez a jó buli!

Ha nem bánod, feltennék pár kérdést Ice-T önéletrajzával kapcsolatban.

Ernie C: Ha tudok válaszolni, akkor nincs gond (nevet). Végül is csak ötven éve ismerem őt…

Szó van a könyvben a milánói balhétokról. Elmondanád a saját szemszögedből, hogy mi is történt ott?

Ernie C: Ijesztő volt az egész. Az olaszokkal nem lehet ám csak úgy ujjat húzni, valamikor ők voltak a világ urai. Sőt, ma is a világ urai közé tartoznak. Egyszerű történetnek indult, de aztán kilépett a medréből, és hatalmas csihipuhi kerekedett belőle, molotov-koktélokkal, ilyesmivel. Mi meg elloptunk egy taxit. Ha visszagondolok, akkoriban mi is követtünk el hibákat, bár nem mi voltunk a földkerekség legzűrösebb arcai. A bőgősünk megjelent a szállodában kissé beszórakozva, úgy jött onnan a koncertre, és emiatt késéssel kezdtünk… A balhé abból pattant ki, hogy néhányan folyamatosan köpködtek minket. Ez egy régi punk-rock szokás. Levonultunk a színpadról, aztán mielőtt visszatértünk volna ráadást nyomni, Ice rám nézett, és azt kérdezte: “Láttad, hogy kik köpködtek?” Mondtam neki, hogy igen, láttam. Hárman voltak az első sorokból. Erre ő kiment, és nekiugrott az egyik gyereknek. Na, ebből pattant ki a balhé. A közönség azt hitte, berágtunk rájuk. Szó sem volt erről, hárman az első sorokból köpködtek minket. A tömeg mégis ellenünk fordult. Bezúzták egy busz ablakait, összefújkálták a járgányt… A szokásos olasz reakció, amikor felhergelik őket.

A Body Count 1991-ben a legelső Lollapalooza fesztiválon mutatkozott be, holott Ice megtehette volna, hogy önálló műsort ad a saját neve alatt. Így volt?

Ernie C: A következő történt: még 1988-ban csomagkihordóként melóztam, és így futottam össze Perry Farrellel. Ő akkoriban fel akarta dolgozni Sly Stone-tól a Don’t Call Me Nigger, Whitey nótát. Sly Stone neve neked is ismerős lehet a Sly and the Family Stone-ból. Nos, én történetesen ismertem Sly Stone-t, és mondtam Perrynek, hogy összehozom vele. Úgy nézett ki, hogy Sly benne lesz, és már a felvétel napja is megvolt, Sly azonban nem jött el. Ekkor szóltam Ice-nak, hogy meg tudná-e csinálni. Jött egy filmes stáb is, meg minden… Ice leugrott a stúdióba, és felnyomta a dalt. A klipben pedig én gitározok. A felvétel bekerült a Gift című filmbe is, amelyben Ice játszott. Aztán eljött a Lollapalooza napja, és Ice emlékezett rá, hogy két évvel azelőtt együtt szerepeltünk ebben a számban. Meghívták a fesztiválra, ő pedig viszonzásképpen hozta magával a bandát.

Ice számtalanszor elmondta rólad, hogy a gimiben mindenhová magaddal vitted a gitárodat…

Ernie C: Igen, így volt. Nagyon igaz. Dolgoztam is a suli mellett, úgyhogy vettem egy nagyon klassz Fender Stratocaster gitárt. Nem az volt az első hangszerem, de az első minőségi gitár, amelyet vásároltam. Volt hozzá egy jó kis tok is, és amikor játszottam, a környékbeli bandák egyes tagjai beledobáltak némi aprópénzt. Szóval igen, mindenhová magammal vittem a gitárt, és a suliban is játszottam a szünetekben.

Milyen volt életed első gitárja?

Ernie C: Azt tizenkét vagy tizenhárom évesen kaptam, egy Teisco Del Rey volt. Akkoriban olcsó volt, ma meg már igen nehéz beszerezni. Kezdeti elektromos gitármárka, manapság egy vagyonba kerül. Na, az volt az első gitárom. Játszottam utána Fender Mustangon, majd Stratocasterre váltottam. Aztán ahogy egyre népszerűbb lett a zenekar, úgy próbáltam ki más hangszereket. Játszottam Moseren és Gibsonon is, ma pedig Schectert használok. Van saját modell gitárom is, a C-1.

Sok időt töltöttél gyakorlással?

Ernie C: Igen, sok időt fordítottam rá. És hol volt még akkor a YouTube (nevet)? A mai gyerekek már onnan tanulnak mindent. Én meg leültem, és szép kényelmesen elvoltam. Amikor én tanultam gitározni, még kazettákat hallgattam oda-vissza, vagy éppen lemezeket. Ma már minden felgyorsult. Én azt szeretem, ha kihallom az érzést valakinek a játékából. Ahogyan, mondjuk, B.B. King gitározott, abban rengeteg érzés volt. De egyszerre baromi technikásan és szívből jövő érzéssel játszani nem lehet.

Népszerű srácnak számítottál a suliban?

Ernie C: Voltak zenészek, akik azért számítottak népszerűnek a gimiben, mert menő zenekarokban játszottak, de inkább a focisták, a kosarasok, az atléták álltak a figyelem középpontjában. A zenészekre általában oda se bagózott senki.

Milyen zenei környezetben kezdtél játszani?

Ernie C: Én még a 70-es években kezdtem gitározni. A hip-hop akkor még nem is létezett, az csak a 80-as években jött. A kezdeti időkben a The Isley Brotherst hallgattam, a rockzenéhez pedig Jimmy Page és Ritchie Blackmore mutatta meg az utat. Az én gitárhősöm Ritchie Blackmore volt. Szokás velem kapcsolatban Hendrixet emlegetni, mivel balkezes vagyok, és fekete, de Hendrixet csak később fedeztem fel magamnak. Hatásomnak Jimmy Page-et tartom. És úgy hozta az élet, hogy dolgozhattam együtt Tony Iommival, aki szintén balkezes gitáros.

Vagyis a Black Sabbath Forbidden albumának lettél a producere.

Ernie C: Igen, és ma is rácsodálkozok, hogy hogyan történhetett meg ez a Black Sabbath sztori. Nem minden idők legjobb albumáról beszélünk, de azt is újrakeverték, és ismét kiadták a többi Tony Martinos anyaggal együtt, ami nagyszerű. Állandóan megkapom, hogy nem olyan nagy eresztés az a lemez, mire azt szoktam válaszolni: “Jó, de te hány Black Sabbath lemezen producerkedtél?” Szóval még ha ez is a leggyengébb darabja a Black Sabbath munkásságnak, azért megtiszteltetés volt, hogy egy Black Sabbath lemezen dolgozhattam. Ott voltam a stúdióban Tony Iommival, Brian Mayjel és Geezerrel. Igaz, Geezer csak beugrott.

Hogyan kerültél kapcsolatba a gengszterbandák világával?

Ernie C: Ilyen környéken éltem. Ott nőttem fel, ahol a Bloods uralta a terepet. A szemben lakó szomszédom egy Bloods vezér volt. Engem kifejezetten kedvelt, a bandába is be akart venni. Azzal jött nekem, hogy lehetne belőlem valaki, nem kellene minden nap a verandán játszogatnom. Merthogy nyaranta minden nap kint ültem a verandán, és gitároztam. Ő meg átjött, és szólt, hogy megy kinyírni valakit, vagy ilyesmi, úgyhogy tartsak vele. Mindig jó fej volt velem, és neki köszönhetem, hogy kimaradtam a balhékból.

Ice-T-nek és a Body Countnak jelentős szerepe volt a különböző zenei irányzatok és színterek közötti híd létrejöttében, Ice emellett egymással szemben álló bandák között is képes volt békét teremteni.

Ernie C: Igen, benne voltunk a sűrűjében. Van egy Moser gitárom, amelyet már nem használok, azon egy piros és egy kék bandana összekötve, az összetartozás jelképeként. Hosszú éveken át dolgoztunk az ügyön, és Los Angelesben ma már nincs is annyi fegyveres összetűzés a bandák között, mint anak idején volt. A bűnözés továbbra is létezik, csak más formában. A bandák között viszont régóta béke van.

Mit jelent számodra a Body Count? Zenekart? Baráti közösséget? Egyfajta kulturális küldetést? Netán ezek mindegyikét?

Ernie C: Egyszerűen csak ugyanazt az üzenetet próbáljuk közvetíteni, mint harminc évvel ezelőtt. Nem sok minden változott: az emberek ma is dühösek a rendőrökre, ki vannak akadva a rasszizmus miatt, és ma is megvannak a kulturális, pénzügyi, gazdasági különbségek az emberek között. A mi számaink erről szólnak, és ezek még mindig releváns témák.

Mit gondolsz, eljutna-e ugyanez az üzenet az emberekhez, ha a Body Count egy friss banda volna? Milyen volna ma a Cop Killer fogadtatása? 

Ernie C: Épp a minap gondolkodtam el ezen, mert valaki más is erről kérdezett. Az Államokban erőteljesen jelen van az eltörlés-kultúra, úgyhogy semmi esélyünk nem volna. Az a dal meg se jelenhetne, mert azonnal eltörölnék. Csak azért játszhatjuk, mert már megírtuk. Igaz, hogy harminc éve is el akartak kaszálni minket, de akkor másképp működött az eltörlés, bojkottálni próbáltak. Ma viszont teljességgel ellehetetlenítenek bárkit. A KKK Bitch nóta se menne át a szűrőn.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF