Hát, ez a nap is eljött. Negyedik magyarországi látogatása alkalmával végre-valahára én is láttam az “eredeti gengsztert”, a rap nehézsúlyú világbajnokát, s a színészmesterséget sem középiskolás fokon művelő Ice-T-t, na meg az ő hardcore / hip-hop formációját.
Bevallom, a Budapest Parkról az utóbbi években inkább a híreket hallottam és olvastam, koncerthelyszínként nekem jó ideje kimaradt a Fábián Juli téri létesítmény – egészen mostanáig, a Body Count idei eljövetele nálam is megtörte a jeget (oké, szabadtéri mókáról beszélünk jóval a nyár beköszönte után, szóval teljes képzavar, de a lényeg, hogy végre ismét eljutottam oda). Amit rögtön a belépés után láttam bent, arról voltaképp egy szabad ég alatti rendezvényközpont és egy plaza sajátos kombinációja jutott eszembe: gyorskajáldák, chill teraszok, nyilván meccsközvetítésekre is berendezkedve… Persze, ruházat is van – a merch standokon.
A német Slope máris beültetett az időgépbe, és visszaröpített egészen az 1990-es évekbe. Azidőtájt nálunk is megannyi csapat próbálkozott ezzel a fajta Red Hot Chili Peppers - Faith No More - Rage Against The Machine ötvözettel. Ettől a vegyes kiállású társaságtól mindez amolyan kiérleletlen, stílustalan, álintellektuális kotyvalékként jött le, amely, teszem azt, egyetemista / fősulis bulikon azért ma is szórakoztató lehet. Ami engem illet, ebben a formában esetleg a harminc esztendővel ezelőtti Sziget valamelyik kisebb pódiumán tartottam volna működőképesnek. A kertésznadrágot mint színpadi viseletet, gyanítom, nem Chin gitáros fogja forradalmasítani (vajon melyik zenészen mutatott utoljára valahogy ez a ruhadarab?), az énekes Simonról pedig lerítt, hogy nem csak friss levegőt szívott aznap, frontemberként amúgy el tudja adni a showt. Ha van kinek… A megszólalás nagyjából rendben volt, magát a produkciót – amely alatt még csak szivárogtak befelé az emberek – meg nem mondanám ellenszenvesnek, de hát felejthetetlennek sem éreztem.
Az időutazást aztán a korosodó O.G. és szabadcsapata járatta csúcsra. A Bloodlust lemezes Civil War intrójára lépett színre a banda, majd jött az évtizedek óta fix nyitó szám, a Body Count’s in the House és a hét éve albumra vett Slayer egyveleg.
Legkésőbb ez utóbbinál persze feltűnt, amire egyébként előre felkészülhettünk, hogy tudniillik ettől az alakulattól nem szabad professzori szintű hangszeres teljesítményeket várni. A Raining Blood - Postmortem medley nemhogy nem közelítette meg az eredeti feszességét és intenzitását (pedig a speed - thrash metal múltú Juan Garcia alias Juan of the Dead gitáros és Vince Dennis aka Vincent Price basszer is itt van!..), de Ill Will ütősnek ezt lehozni már végképp túl nagy falat. Míg duisburgi kollégája a közmondásszerű germán precizitással, de kevés valódi érzéssel és nem is túl energikusan dobolt, az ő játéka már lüktetett, a képzeletbeli metronómmal azonban adódtak nézeteltérései…
Úgyhogy nagyvonalúan zárjuk is rövidre a kérdést, főleg mert a There Goes the Neighborhood vagy a Necessary Evil az olyan, magamfajta (jobb esetben) baby gangsták szívét is megdobogtatta és töltötte el jóleső nosztalgiával, akik az egykori Total Carban mulattak ezekre. Hát még azokét, akik már 1993-ban látták idehaza a Body Countot! Ezzel együtt Ice mindenáron meg akart győzni arról, hogy nem a múltban él, így a programba pont fele-arányban építette be a régi tutiságokat és az utóbbi tíz év dörgedelmeit. A megjelenés előtt álló Mercilessről is bőven nyomtak.
Az öregre leginkább a “kimért” jelző illett ezen az estén. Hatvanhat évesen már ő sem az utca királyának szerepében próbál tündökölni, inkább sokat látott, dörzsölt vén rókaként jelent meg előttünk. Az amerikai társadalomról szóló expozéjának valóságtartalmát nem vitatom; ő már csak látja, hogyan és milyen mértékben nőiesednek el a férfiak odaát… A rasszizmus vagy az utcai erőszak témájában elmondottakhoz már lényegesen könnyebb volt kapcsolódnunk.
Hangját saját bevallása szerint némileg túlerőltette a turné addigi szakaszában, ami újabb okot adott a visszafogottságra. Az ordítós részeknél – mint, mondjuk, a friss Psychopathben – Vincent segített be, és a háttérembereknek is jutott szövegelős feladat. Közülük a veterán Sean E Sean jobbára tényleg a háttérben húzódott meg, ellenben a főhős fia, Little Ice igen sokat tett hozzá az előadáshoz. Konfettiágyú helyett itt merch puska került bevetésre, hogy csak egyet említsek a ceremóniamesterek által kezelt látványelemek közül. Ha már itt tartunk, a There Goes… után pörgött fel úgy istenigazából a show, ahogy észrevettem. És itt volt természetesen Ernie C gitáros, Ice mellett az utolsó megmaradt alapító muzsikus, aki a hangszernyüstölés mellett a vicces arcmimikájával hódított.
Aztán mint kiderült, a családból nem csak Little Ice kísérte el a fatert a túrán. Felbukkant a deszkákon Ice tüneményes kilenc éves kislánya, Chanel, akit láthattunk önállóan mozogni és a bátyja nyakában is, de a legfontosabb hozzájárulása a szövegmondás volt a Talk Shit Get Shotban. (Apropó, a minap a Dos Diavolos A38-as lemezbemutatóján Zolee is színpadra hívta leánygyermekét gitározni.) Az eufóriát ennél jobban már csak az új nemzeti himnuszunkként aposztrofált Cop Killerrel tudta felkorbácsolni a Body Count, közvetlenül ezután.
Pedig hát volt itt előtte Disorder is, amelynek – akárcsak a Judgment Night filmzene-albumnak – a történetével és korszakalkotó mivoltával mindenki tisztában kell, hogy legyen. Értelemszerűen ebben sem játszott most a Slayerből senki, ám a három Exploited nótából egybegyúrt alapvetés így is hatásosnak bizonyult. Amúgy meg egy szavunk sem lehet, mert ennél autentikusabban aligha hangzik már el ez bárkitől. A Raining Bloodot Kerry Kingtől és jelenkori társaitól néhány szerencsés honfitársunk hallhatta, mondjuk, a Nova Rockon, a Disorderre viszont bárhol máshol elég csekély az esély.
A virtuális, azaz levonulás nélküli ráadás újabb érdekes színfoltjává vált a műsornak. A Born Dead még egyszer alaposan megdolgoztatta a közönséget, majd a This is Why We Ride-ra jelentősen visszavett a tempóból a csapat, a fináléban pedig a Pink Floyd (!)-féle Comfortably Numb (ugye mennyire valószerűtlen így leírva?) érkezett. Ebben a zenei alapokat “bodycountosítva”, mégis abszolút felismerthetően hallhattuk viszont, a duma azonban Ice-T sajátja volt.
Szóval a Body Count 2024-ben is jelenség. Hangulatos, a magam szempontjából erősen retro ízű buli volt – noha a Talk Shit… vagy a Psychopath azért bizonyította, hogy az elmúlt tíz év során sem fogyott ki a munícióból a gengszterosztag –, amely nem mellékesen Ice-T önéletrajza iránt szintén kifejezetten kíváncsivá tett.
Fotók: Lányi Kristóf. További képek ITT.
