Egy album, amivel egy legendának vége kellett lennie. Egy album, ami már a megjelenése előtt bukásra volt ítélve, hiszen a világ csúcsáról csak lefelé vezet az út. Egy album, amin utoljára hallhatsz két rendkívül fontos és nélkülözhetetlen tagot. Egy album, amivel minden remény elveszett. Tizenöt éves az All Hope Is Gone.
Tisztán emlékszem, hogy mennyire vártam ezt az albumot. Mennyire rohantam a Headbangerbe, Zolhoz, hogy megvegyem és otthon azonnal berakjam a hifibe. Vicces visszagondolni, hogy akkor még CD-t vettem és a hifin hallgattam. Eltelt tizenöt év és az akkori pofára esésnek jót tett az idő. Mondhatjuk azt is, hogy patina keletkezett az albumon. De, hogyan is jutottunk el idáig? Ez sem volt egy sétagalopp!
“Megmondtam nekik, hogy demózzák, amit csak tudnak, hogy a lehető legtöbb anyag közül válogathassunk.”
- Joey Jordison -
Az All Hope Is Gone a Slipknot negyedik albuma, ellenben az első lemezük, amit Iowaban rögzítettek. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a kilenctagú formációból többen úgy gondolták, hogy az alkotói folyamatoknak jót fog tenni, ha elvonulnak egy farmra a külvilágtól messze elzárva, ahol semmi sem zavarhatja őket. Ennek több előnye is volt. Például rendkívül gyorsan összeállt az album, illetve Corey rendkívül élvezte, hogy minden este a saját ágyában aludhatott és találkozhatott a kisfiával. Ennek a metódusnak köszönhetően - habár soha nem voltak egyszerre a stúdióban -, több, mint harminc dal készült a lemezre, és valamilyen formában minden tag kivette a részét a dalírásból. Igaz, hogy ki kisebb, ki pedig nagyobb eredménnyel. Joey Jordison elmondása szerint, ez egy rendkívül hasznos dolog volt, hiszen mindenkinek nyílt lehetősége arra, hogy kifejezze saját magát. A frontember azonban nem így emlékezett vissza a dolgokra, hiszen rendkívül sok és felesleges feszültséget szült ez a megközelítés a tagok között. Noha, a Slipknot híres volt arról mindig is, hogy a tagok nem igazán puszipajtások. Jim Root, gitáros is azoknak a sorát erősítette, akik szerint ez a leggyengébb anyaguk, hiszen nem volt semmire sem elég idejük ebből kifolyólag kapkodtak a határidők miatt, aminek meglett az eredménye. Crahan is hasonló állásponton van, de szerinte a legnagyobb hiba, hogy a zenekar nem tudott kilépni a korlátjai közül, nem tudott megújulni. Rengeteg dalt lehagytak, ami forradalmasíthatta volna a Slipknot intézményét. Mondjuk érdekes forradalomra gondolhat Crahan, aki Jim Roottal dolgozott párban az albumon. Elmondásuk szerint, igyekeztek mindig új megoldásokat keresni, ezért is találták ki azt például, hogy békák brekegését rögzítik és eköré a hang köré írnak egy teljes dalt. Máskor pedig az jutott eszükbe, hogy Corey-t leengedi egy kútba amiben énekelnie kellett.
Egyeseknek rendkívül tetszettek ezek a megoldások, de például Mick Thompson gitárost teljesen kiborították. Elmondása szerint ez a sok baromság egyszerűen nem fért bele abba, amit Slipknotnak hívunk. Amíg Root panaszkodott körülbelül mindenre, addig a zenekar egyik agya, Joey totálisan az ellentéte volt és mindenért lelkesedett. Természetesen a határok feszegetésében Corey is benne volt, hiszen megpróbált több, mint tizenöt különböző hangon énekelni a lemezen. Ismerjük, hogy mennyire hatalmas hangterjedelme van az énekesnek, de azért ez még neki is nagy falat volt, vagy nem? Azt érdemes tudni, hogy az album írása alatt a zenészekre azért rájárt rendesen a rúd. Corey Taylor éppen a Korn Family Values turnéján vett részt a másik zenekarával, amikor a totális kiégéshez érkezett. Elmondta, hogy a házassága romokban volt és azt látta, hogy körülötte mindenki éhbérért zenél és közben iszonyatosan jól érzi magát, ő meg nem érez semmi mást, csak ürességet. Ekkor, a turné közepén kezdte el írni a dalszövegeit az új Slipknot lemezre. Azt mesélte, hogy évek óta nem érzett ilyen késztetést, érezte, hogy még egy utolsó lemezt el kell készíteniük. Noha ekkor még nem tudhatta, hogy a klasszikus felállásnak, tényleg ez lett az utolsó közös albuma. Persze nemcsak Taylor volt rottyon. Joey az album írása közben tudott meg sok mindent a kedveséről, amit nem igazán tudott feldolgozni. Az egykori dobos úgy emlékezett erre az időszakra, hogy hazament, “bepúderezte az orrát” magára zárta a lakást és iszonyatos önpusztításba kezdett. Nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót, nem reagált semmire. Állítólag az utolsó órákban járt, amikor édesapja, nemes egyszerűséggel rárúgta az ajtót és megkérdezte tőle, hogy
“Mégis mi a faszt művelsz magaddal?”
Az édesapa szavai hatásosak lehettek, hiszen a dobos észhez tért, összerántotta magát, ha nem is könnyen, és folytatta a munkát. Ekkor már túl voltak a bűvös harmadik albumon, amivel minden korábbinál nagyobb sikert ért el a zenekar. Vajon, hogy lehet innen tovább lépni? Mi vár rájuk még? Hogy tudnak megküzdeni a démonokkal és a függőségekkel? Tudnak továbbra is olyat produkálni “közösen”, amiről évekkel később is beszélni fogunk? Véleményem szerint, igen. Ez a Slipknot utolsó albuma, amin a két legendás tag Paul Gray és Joey Jordison még szerepelt. Ez az utolsó albuma számomra, ami még Slipknotként értékelhető. Noha, emlékszem, a megjelenésekor rendkívül gyengének gondoltam ezt a lemezt. Úgy voltam vele, hogy az All Hope Is Gone egy Iowa és Vol 3. egyesülés, rendkívül gyengén megvalósítva. Azóta azonban eltelt tizenöt év és az elmúlt három album alapján azt kell mondanom, hogy ez egy rendkívül jó lemez. Lehet aztán tizenöt év múlva így leszek a többivel is, majd kiderül, de most veszítsük együtt el tovább az összes reményünket.
Valahogy ebben az időszakban a zenekarok nagyon élték az intrókat, amiket én rendszeresen letöröltem az mp3 lejátszóról, így engem egyből a Gematria (The Killing Name) kapott arcba, ha beraktam ezt a lemezt és bedugtam a fülhallgatót. Tempós dal, ami felidézi a korai Slipknot hangulatát, noha a hangzás merőben más, sokkal inkább kemény metalos, és összeszedettebb, mint a korai lemezeken, noha azok legendásan szólnak. Bár a pergő és a lábdob nem szólt ennyire keményen, sőt…. Igazából fényévekre van az első album hangzásban ettől. Joey nem fogja vissza magát, ahogy beindul az ének, egyből megnyomja a duplázót, ahogy azt az Iowan is megszokhattuk tőle. A dal érezhetően megvan tervezve, össze van rakva és Sid is már az első tételben komolyabb szerepet kap. Mondhatjuk azt is, hogy egy esszenciát kapunk itt a Slipknot munkásságából. Nekem az egyik kedvenc részem, ami a szóló után található. A zenekar arról is gondoskodik, hogy a dal vége felé kapjunk groove-ot az arcunkba, hogy legyen mire bólogatni.
A következő egy igen érdekes szerzemény, hiszen alig pár óra alatt született. Joey és Paul egy éjszaka alatt pakolta össze a Sulfurt és ekkor még nem is sejtették, szerintem, hogy egy legendás dalt alkotnak meg. A dal eleje nem feltétlen lehet érdekes a hallgatónak, de aztán megint Joey-ra terelődik a figyelem, hogy hiába a dallamok, akkor is tud brutális sebességgel kétlábgépet használni. A szerzemény alapjaiban véve mégis egy súlyosabb, döngölős darab, ami nem a könnyedségével hívja fel magára a figyelmet, hanem sokkal inkább azzal, hogy a refrénje felépítésben totálisan olyan, mint a Duality-é volt, így garantált volt a közönségsiker. Ha jobban megfigyeljük Corey hangja ugyanazzal a technikával van a háttérben samplerezve.
A Psychosocial volt anno az első nóta, ami eljutott hozzánk, de legalábbis hozzám, az új lemezről. Emlékszem tisztán mikor egy délután szembejött az MTV-n és nem értettem, hogy akkor most ez micsoda? Hogy is van? A dal nagyon érdekes, olyan, mintha a tagok mindegyike más dalt játszana, de az valahogy mégis összeáll egy egésszé. A felépítését tekintve már találkoztunk ezzel a dallal korábbi lemezeken is, így érthető volt, hogy erre készítenek majd klipet. Akármennyire is röhögök még most is a refrénen, egy ütős dal, ami még most is megállja a helyét, noha soha nem lesz a kedvencem.
Ellenben a Dead Memories a hatalmas dallamaival és refrénjeivel már a maga idejében is nagy kedvencem volt. Hasonló párosítás ez, mint az előző albumon a Duality és a Before I Forget. Utóbbihoz még talán hasonlít is ez a nóta. Noha régen azon pörögtünk, hogy a “tagokon nincs maszk” most sokkal inkább a remek tamos témákon és a megbabonázó nyitó témán járt az eszem. Ellenben amikor Corey elkezdi az éneket, akkor jön a Before I Forget hatás, hiszen az a gitártéma majdhogynem teljesen ugyanaz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Snuff mellett ezt a dalt egy az egyben Taylor úr írta. A Vendetta követi a brutálisabb nyitányokat, akár azt is gondolhatnánk, hogy visszatérünk az Iowás időkbe. De a dallamosabb énekkel, ki kell ábrándulnia az ős fanatikusoknak, akik csak a brutalitást látták, hallották a zenekarban. Ember legyen a talpán, aki ezt a dalt ilyen szinten el tudja tolni, ahogy a két gitáros, hiszen egyértelműen van benne egy-két csuklótörő mozdulat. A reférnben visszatérnek a biztos recepthez és mindenki együtt ordít, hogy utána egy brutális darálás vehesse ismét kezdetét. Nem az a dal, amit külön emlegetünk, ha a lemezről van szó ...
Azonban van egy fontos tétele ennek a lemeznek. Az első két album is zseniális a maga nemében, azonban még is egy idő után azok egyszerűen unalomba fulladnak. A hatodik számok után az első két album egyszerűen unalmasak. A harmadik album volt az első lemez, amin a zenekar végig fent tudta tartani a figyelmet és ezt a vonalat akármennyire is szidták ezt a lemezt a megjelenésekor, mégis fenn tudja tartani a sokszínűsége miatt. A Butcher’s Hookot biztos rendkívül sokan utálják mégis Corey akkorát énekel benne, amit előtte nem sokszor tehetett meg. Megvan már a tizenöt hang, figyeltek? A Gehenna akár egy lassabb, szenvedősebb pop dal is lehetne, mégis a lehető legjobb helyre helyezték el a lemezen. Nekem felidézi az Iowa címadó dalát kicsit, de mégsem annyira elborult, nem annyira beteg ez a szerzemény. Mondhatom azt is, hogy nekem ez az egyik kedvencem a lemezről. A This Cold Black pedig egy az egyben visszatekintés a múltba. Korai scratchek, perkázások, lábcin csépelés, és tipikus Joey dob átvezetések, amik brutális kétlábdobos témákban törnek ki, amire Fehn és Crahan ordít. A Wherein Lies Continue-val csak az az egy baj van, hogy a lemezen olyan helyre került, ahol a hasonló dalok vannak túlnyomó részben, így elvész az éle. Ha más helyen szerepelne biztos, hogy jobban kitűnne a többi szerzemény közül.
A Snuff Corey második szerzeménye, amit egyedül hozott össze, és egy rendkívül mély, bensőséges dal. Noha, én nem szeretem mégis nagyon sokaktól hallottam mindig is, hogy ez mekkora király nóta. Lehet nekik van igazuk, engem a mai napig nem tudott megtalálni magának. Az albumot záró All Hope Is Gone viszont egy kegyelemdöfés, ami megmutatta, hogy van még agresszió, van még lendület, düh ebben a brigádban, amit ki is tudnak fejezni.
Így tizenöt évvel később, azt kell mondanom, hogy ez az album jó! Amit akkor egyszerűen nem tudtunk értékelni, hiszen tini fejjel mindenki egy újabb slágergyárat várt, ami lássuk be, hogy kivitelezhetetlen volt. Sajnálom, hogy ennyi évig így tekintettem az albumra. Nagyon bízom benne, hogy tíz év múlva hasonlóan állok majd az utolsó háromhoz is, bár nem adok neki túl sok sanszot, hiszen a két alapember nélkül már a dalok messze vannak attól a szinttől, amit régen képviselt a zenekar.
