Ha az amerikai thrash metalhoz hasonlóan a ’80-as évek végére és a ’90-es évtized elejére vetítve az ottani progresszív mozgalomban is létezett volna az ún. Big 4, minden bizonnyal nem én lennék az egyetlen, aki a képzeletbeli négyesbe a Dream Theater, a Queensryche és a Fates Warning mellé (mögé) a Psychotic Waltzot delegálná. A mostoha sorsú, a 2020-as lemezes visszatérés ellenére manapság már szinte csak a kemény mag által emlegetett csapat valóban előremutató metalzenét játszott azokban az években, amikor még bőségesen volt muníció ebben, az ezredforduló után minden téren megfáradt irányzatban.
A tervek szerint az elkövetkező hetek során – idő és kapacitás függvényében, pontos menetrend nélkül, de tartva a kronológiai sorrendet – végig fogjuk venni a zenekar első korszakának négy nagylemezét. Ha más nem, az idei vaskos újrakiadások, de egy lemez, az 1994-es Mosquito esetén az évforduló is aktualitást adnak a visszaemlékezéshez.
A zenekar jövőre amúgy egy kerek jubileumot fog ülni, már ha számítjuk a kezdeti, Aslan néven futó demós korszakukat és az inaktív időszakukat is. A San Diego-i ötös természetesen a Narnia krónikáiból kölcsönözte a nevet, azokban az években, amikor a fantasy műfaj még nem volt a szórakoztatóipar része. 1987-ben voltaképp csak névváltoztatás történt, a zenekar felállása a Psychotic Waltz égisze alatt változatlan maradt.
Az ötöst a később Devon Graves néven futó Buddy Lackey énekes, a kerekesszékhez kötött Brian McAlpin gitáros, Norm Leggio dobos, Ward Evans basszusgitáros, és a másik gitáros, a hippi külsejű Dan Rock alkották. Az A Social Grace természetesen nem nélkülözte az előzményeket. Aki képben volt mondjuk a Mekong Delta vagy a Coroner dolgaival, hogy a Watchtower nevét ne is említsem, minden bizonnyal nem dobott akkora hátast az első Psychotic Waltz műtől, mint egy átlagos metalos.
A zenekar házi grafikusa, a tragikus balesetben elhunyt Mike Clift tökéletesen megfogta a lényeget, vagyis a megfoghatatlant. Bár időrendi bukfenc, de mivel annak idején ez a lemez a Cathedral: Forest Of Equilibrium kazettája után került hozzám, a borítóról a mai napig a brit doomsterek amúgy 1991-es albumát díszítő kép ugrik be.
A szürreális grafikához Dan Rockék esetében a valóságtól kellően elrugaszkodott zene társult. Nem véletlenül említettem a gitárost, aki Brian McAlpin társaságában az agyahagyott riffelésből és a disszonáns témákból játszi könnyedséggel képes egy-egy olyan gitárszólóba váltani, mely valóban dal a dalban. Elvétve akusztikus részek is felütik a fejüket, melyek közül talán a Halo Of Thorns bevezetője és az Only In A Dream nyitánya a leginkább emlékezetesek. Az In This Place progresszív thrashbe hajló középrészéből meg minden bizonnyal Jeff Loomis is sokat tanult. De mégis a névadó darabot érzem a korai Pyschotic Waltz legnagyszerűbb alkotásának, melyben az irányzat teljes skáláját felvonultatják, mind zenei értelemben, mind pedig a vokálok terén.
Az egyes dalokról persze külön bekezdéseket lehetne írni, és nemcsak az összetettségük, hanem a hangulati ingadozásaik okán is. A korong antitézise a lírai I Remember című tétel, melyben a multihangszeres Lackey előkapja a később védjegyévé vált fúvós hangszerét is. A fuvola jelenléte mellett az I Remember dallamvezetése szintén a frontember egyik mesterét, Ian Andersont és az ő Jethro Tullját idézi. A billentyűs témák, színezések egy részéért is felelős Buddy amúgy ezer hangon szólal meg a szerzeményekben.
A másik darab, ami kilóg a társai közül, a képzeletbeli B-oldal intrója, az énekmentes Sleeping Dogs. Ez a másfél perces, space rockos bevezető tökéletes előképe Dan Rock néhány évvel későbbi Darkstar projektjének. Nem dicsértem még a Leggio-Evans páros dolgait, akik bár kevésbé vannak fókuszban, mindvégig releváns dolgokat játszanak, ráadásul a négyhúros megszólalása (ha a témái nem is feltétlenül) fület simogató. A bő egy órás korong a tizenhárom tételével az akkori progresszív mezőnyben szokatlanul hosszúnak számított. Érdekesség, hogy a CD változattal ellentétben a korabeli LP-re így csak tíz szerzemény került fel.
Az idei remaster pedig már jó ideje váratott magára, az újrakiadás lényege azonban nem ez, hanem a közel nyolcvan percnyi extra felvétel. Az 1988-as és 1989-es demók, próbatermi felvételek természetesen elsősorban kuriózumok, mintsem audiofil élmények. A zenekarnak a hibernáció éveiben már voltak gyűjteményes kiadványai, nekem azonban az 1987 és az 1997 közötti időszakból csak a négy nagylemezzel volt dolgom, így számomra a mostani extrák egytől egyig tényleges újdonságoknak számítanak. Ezek segítségével több dal evolúcióját is végig követhetjük, a kezdeti próbatermi, ének nélküli változatoktól a lemezes verziókig jutva.
Az időrendiség azt mondatná, hogy egy később érkezőnek az A Social Grace-szel kell kezdenie az ismerkedést, én azonban javasolnám, hogy ha még nem futottál bele ebbe a valóban különleges és kellően alulértékelt zenekarba, inkább visszafelé lépegetve próbálkozz az első négy lemezzel.
