Az év egyik legfontosabb hazai megjelenése a Watch My Dying, Egyenes Kerülő című legújabb lemeze. Még a lemez megjelenése előtt, frissen hallgatva kérdeztük a zenekar énekesét, Gábort és dobosát, Márkot az új anyaggal kapcsolatban. Tessék készülni, a magázódást elhagyva hosszú beszélgetés lesz! 

RS: Intrónak túl hosszú, ellenben dalnak meg túl intrós, de mégis valahogy hű az albumhoz az Egyenes kerülő. Már az első dalban kicsit azt érzem, mintha egy magánéleti válságon dolgoznál a szövegekkel. Hogy vagy így a lemez megjelenése előtt?

Gábor: Az első dal valóban koncertintrónak készült, és debütált is vagy két éve az akkori Stagediving fesztiválon. Később, ahogy összeállt a lemez koncepciója, úgy gondoltam, legyen egy nagy kör az elejétől a végéig az egész, a dalok meg egy fejlődéstörténet állomásai. Ekkora szünet után olyan kezdést akartam, ami lábbal nyitja ki az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy sokaknál be fog találni a tartalom, mert fájdalmasan egyenes meg arcbamászó. 

Nem klasszikus, refrénes dalszerkezete van, hanem olyan, mint valami filmzene. A szövege az Utolsó fejezettel részben közös, egymásra utalnak, csak a másfajta zenei környezetben más jelentése van a soroknak. Ritzel Ani hangjával együtt így került keret az egész albumra.

Az, hogy hogy vagyok, meg a személyem általában véve teljesen mellékes, negyvenen felül nem nagy szám magánéleti válságokat gyűjtögetni. A WMD szövegek mindig elég keservesre sikerültek, csak most igyekeztem direktebben fogalmazni, hogy közvetlenebbül működjenek, ennyi a különbség. Nem biztos, hogy sikerült, majd a visszajelzésekből kiderül.

RS: Elmondhatjuk, hogy egy masszív, szilárd pontjai vagytok a hazai metal életnek. A 14 év várakozás azért mégiscsak sok egy albumra, nem? Habár nemzetközi vizeken a Tool-nak ez eléggé bevált. 

Gábor: Rengeteg hátráltató tényező közbeszólt, de valahogy elfelejtettünk hősi halált halni az underground véres csatamezején. Attól függetlenül, hogy album nem jött ki, végig aktívak voltunk, koncerteztünk, fesztiváloztunk. A Moebius után nem sokkal jelent meg a -1 EP. Kiadtuk a 4.1 és 4.2 EP-ket, amik eredeti terv szerint együtt adták volna ki a negyedik nagylemezt, de aztán ez elmaradt a doboscserék és a többéves covidmacera miatt. Volt egy jubileumi demógyűjtemény a Fényérzékeny időszakból, amit a Bandcamp oldalunkról ingyen le lehet tölteni. Újrakiadást kapott a Moebius album. A Fényérzékeny lemez is egy frissebb, átkevert formában kijött, és meg tudott mutatni egy csomó rejtett dolgot, amit az eredeti mix elfedett. Volt még három single, és egy rakás merch, zenekaros szappan, gázálarc, rózsaszín póló. És azt se felejtsük el, hogy egy darabig a zenekar hatodik tagja volt egy Ferenc nevű pogácsa is. Szóval tétlennek semmiképp sem nevezném az elmúlt időt.

RS: Már a második dal érdekes a számomra. Nekem kicsit arra utal, hogy mennyi minden van mögötted, mögöttetek. Olyan, mintha a zenekar története lenne megírva. Mit gondolsz erről?

Gábor: Filmes példával azt mondanám, hogy mindegy mit akart a rendező, ha megvan róla a saját értelmezésem, és az kerek. Az Egyenes kerülőn minden dal tartalmaz visszautalásokat régi dalszövegekre, és a Kopogtatni egy tükrön leginkább a Carbon párja egy másik olvasatban. Kicsit megmaradt a szövegek Rorschach-teszt jellege, a bőrömből nem tudok teljesen kibújni én sem, Nagyon érdekes szokott lenni, amikor valaki előjön a saját értelmezésével, az néha többet mond el a hallgatóról, mint az én szándékomról a mondanivalóval, és ez rendben is van.

RS: A hangzás sokkal szilárdabb, mint korábban. Ez köszönhető annak, hogy minden a saját kezetekben összpontosul és talán mostanra találtátok meg így igazán a saját hangotokat?

Gábor: Minden kiadványnál megkaptuk, hogy az előző szólt jobban, szóval nem tudom pontosan megmondani, hogy melyik lett volna a standard. Élőben a Klausztrofónia óta nagyjából ugyanaz a felszerelésünk, szóval az pontosabban azonosítható. Ha belegondolok, azóta ez az első megjelenésünk, ahol nem oszlanak meg annyira a vélemények.

Inkább keverésben akartunk eltérni a korábbi arányainktól, hogy dalírásnál és élőben is inspiráljon a változtatás. Az album hangzása Bőcze Zsoltnak köszönhető, aki hangmérnökként és produceri ötletekkel is közreműködött a lemez készítésénél. Már dalírásnál is voltak javaslatai egyes részekhez, illetve segített kibogozni a néha túl tömény hangszerelési elképzeléseinket. Egy darabig nekünk is szokni kellett a saját megszólalásunkat, de az eddigi visszajelzések igazolták, hogy jól döntöttünk.

RS: Ebből a szempontból nézve a két EP azért remek kísérleti alapanyag volt.

Gábor: A modern metal albumok többsége utólagos editálással készül. Ez azt jelenti, hogy feljátszás után a dinamikai különbségeket kiigazítják, metronómra van húzva minden egyes hang. Ettől lesz a zenének az az elsimított hatása, amit jóra hallgattunk azóta. Élőben persze olyan egy zenekar előadása, ahogy kézzel megfogják a hangokat. Emiatt más a koncertélmény, mint az albumok hallgatása. Olyan a különbség, mint a film meg a színház között.

A 4.1és 4.2 annak idején editálás NÉLKÜL készült, tehát natúr dobokkal, javítás nélküli énekkel, ezáltal a minimális pontatlanságok, meg az élő karakter megmaradt. Ez a hozzáállás szándékosan kilógott az akkori közegből. Mivel most radikálisan mást akartunk csinálni, eltértünk ettől a metódustól.

RS: Eléggé sok sample-t használtatok az albumon, a Jobb nap úgysem lehet-nél konkrétan vártam, hogy mikor robban ki belőled egy ordítás, de csak néma csend maradt.

Gábor: Imádom a funkciótlan ordibálást, de a lemezen csak három van, a Napköszörűben egy, meg a Fedetlen lépésben kettő. Ezzel is el akartam térni a megszokott megoldásoktól. Bár a dalok közti ambient részeket sokan átléptetik, fontos szerepet játszanak a lemez egészének dinamikáját tekintve. 

RS: A Napköszörű volt az első dal, amit megosztottatok velünk és amihez az első videót is készítettek. Miért éppen ezt éreztétek, hogy prezentálja az albumot, noha szerintem eléggé eltér a többi daltól.

Márk: A dallam, ami berobban a dal elején, szerintem nem is lehetne WMD-sebb. Ebből a pár hangból azonnal rá lehet ismerni a zenekarra. A téma fura helyen forog, mint a Moebius, mégis dinamikus, és a centripetális erő végül olyan irányba lövi a dalt, amerre szerintem még nem nagyon kalandoztunk eddig; ilyen keserves black metal breakdown még nem volt a zenekar történetében. Én, mint rajongó is, ezt a dalt szerettem volna hallani a lemezről elsőnek, azonnal felismerhető, de van benne egy adag WTF-faktor is.

Gábor: A verze riffje emlékeztet az Eredeti testformára, és úgy gondoltuk, jobb lesz fokozatosan adagolni a dolgokat. A mesében a farkas is csak a hátsó lábát teszi be először az ajtón.

RS: Viszont itt is hallani, hogy a hangminták nagyon előtérbe kerültek, illetve én ennél azt éreztem, hogy olyan elemeket is beemeltetek főleg ének terén, amiket korábban annyira nem használtál.

Gábor: Most leginkább az összhangszerelés lett figyelembe véve. Úgy mondanám, hogy a gitárok nem tolakodnak olyan erőszakosan előre, mint eddig, hagynak helyet másnak is. Az énekben sem érzek olyan drámai különbséget, de persze van. Változik a hangom is, mélyült a legutóbbi felvétel óta. Más dolgok kényelmesek, mint eddig, és hagytam, hogy inkább ezek domináljanak. Emellett most nem építettem 10 meg 16 sávos kórusműveket a refrénekből. Van egy főének, meg maximum kétfajta szólam, de olyan sűrű a hangszerelés, hogy egy tűt se lehet már leejteni benne, felesleges lett volna.

RS: A témák többsége ezen az anyagon sokkal könnyedebb, fogósabb, szellősebb, mint korábban. Konkrétan cél volt, hogy ne alkossatok egy annyira sűrű anyagot?

Gábor: Dalszerzésnél nem törődtünk ezzel, inkább a hangzás, ami letisztultabb lett. Ha a 4.1 dalait átültetnénk erre a soundra, teljesen más hatásuk lenne ezzel az elsimított, editált megszólalással. A Fényérzékeny eredeti és új megszólalása is drámai különbséget tudott okozni.

RS: Mik azok az elemek, amiktől tipikusan WMD-s lesz egy dal vagy egy album?

Gábor: Zenekaron belül szoktunk azon viccelődni, hogy a WMD dalgenerátor működési elve az, hogy stacatto kezdőriff halálsikollyal, kiállás, verze, bridge, verze, refrén, kiállás, szóló, torzítatlan rész dob nélkül, verze, bridge, refrén, refrén dupla tempóval. Az énekben fontos, hogy idegen szavakat tartalmazzon, minden dal egyes szám egyes személyben legyen megfogalmazva, és legyen vagy 20 hamis sáv a refrénen szétpanorámázva. Vannak saját definícióink konyhanyelven a részekre, mint „széprész”, „félős” meg „lépkedős”, de gondolom, minden zenekarnál megvannak ezek a belsős szakkifejezések. Komolyra fordítva, nem tudnám megmondani pontosan. Talán Bori Sanyi dalszerzői vénája, meg a fordított pengetőtartása, ami ezt az instant WMD-karaktert okozza. 

RS: A lemezen az egyik legfogósabb pillanat számomra, amikor azt mondogatod, hogy a Megfelelő pillanat nem létezik. Mikor ezt a részt hallgattam, pont beszélgettünk az időzítésről privátban. Mit jelent a megfelelő pillanat?

Gábor: Amiről az ember azt hiszi, hogy a körülmények optimális összeállása megvalósul. „Majd leszokom a dohányzásról, ha...”, „majd kilépek a szar munkahelyemről, ha...”, „majd gyereket vállalok, ha...” Aztán odaképzel valami mesébe illő helyzetet, ami SOHA a büdös életben nem fog megtörténni. Úgy megy el az egész élet, hogy végig az életre készülünk tétlenül. Semmi értelme.

RS: Azért a Minden rendben közepén az a betét eléggé érdekes, megtöri a megszokott vonalat, nem?

Márk: Mindenki hajkurássza manapság, hogyan tudna új zenei elemekkel felfrissíteni a metalt, mint zenei stílust. Ez a dal volt a mi szarkasztikus, morbid, ügyefogyott próbálkozásunk arra, hogy 10 évvel lemaradva a dubstepes Korn nyomdokaiba lépjünk hazai szinten.

RS: Mennyire érzitek még azt, hogy meg kell felelni az elvárásoknak? Mármint egy ilyen betét és a könnyed ének nem éppen a tipikus WMD-ősrajongónak szól. 

Gábor: Az nagyrészt Imi dala, és ő hajlamosabb szabadjára ereszteni a káoszt, mint bárki más a zenekarból. Az ének szándékosan lett elszínészkedve, cinikus és paródiajellegű, hogy passzoljon a gúnyos szöveghez. Ennyi belefér. Koncerteken is sok disznóságot megengedünk magunknak. A Túladagolt idő végét néha elvisszük reggae-be, kiállásoknál meg Viktor imádja random bejátszani a Thunderstruck intróját. Az elvárásokkal nem foglalkozunk sokat, máskülönban még mindig a Húsmágnes újabb és újabb részeit írnánk meg, mer’ az trve. Minden persze nem fér bele, kipróbáltuk azt is. Van az a határ, ahol már elveszik a WMD-jelleg, és csak moslékos katyvasz a végeredmény.

Márk: Aki valaha is komolyan vett bármilyen művészetet, az tudja, hogy ha valaki elvárások mentén alkot, abból semmi őszinte nem születik. Én az alkotást mindig egy nagyon alázatos folyamatnak tartottam, ahol valami nálam nagyobb erő megnyilvánulási szándékát szolgálom. Az egyetlen dolgom, hogy az adott dal hangulatát, mondanivalóját a legjobban szolgáljam. Egy-egy flow állapot után olyan, mintha felébrednél és rácsodálkoznál, hogy ezt én írtam? Úgyhogy szerintem most is csak annyi történt, hogy bábákként segédkeztünk tudatalatti tartalmak szülésénél, semmi több.

RS: Mennyire szükséges lépést tartani, illetve ti mennyire tartotok lépést a mai új zenekarokkal?

Márk: Ez a zenekaron belül teljesen változó, talán Gábor és én vagyunk, akik legaktívabban keressük az új előadókat, hangzásokat. Sanyi tudtommal inkább régebbi zenekarokat hallgat, már ha metalról van szó. Sok minden hat ránk a zenén kívül is, és szerintem általánosan elmondható, hogy ahogy idősödünk, egyre kevesebb zenét hallgatunk és azok is egyre kevésbé befolyásolják a zenét, amit írunk. Az mindig is inkább a teljes személyiséged, az aktuális érzelmi állapotod lenyomata, nem a zenéké, amiket éppen hallgatsz.

RS: A Fedetlen lépés klipje egy rajongóbarát, bulizós videó lett. Mesélj bármit a klipről, amit fontosnak tartasz, és még sehol nem mondtad el.

Gábor: Azt hiszem, azért sikerült jól, mert önazonos lett. Nem volt forgatókönyv, csak felvettük, ami történik. A keserves zene meg dalszövegek mellé simán odateszünk annyi öniróniát, hogy elszórakoztassuk magunkat közben, és ezzel hasonló közönséget vonzottunk be, mint amilyen emberek mi magunk is vagyunk.  A közös menetelés felvétele két órát vett igénybe, maga a koncert meg 45 perc volt, tehát a végén megállapítottuk, hogy a Rockmaratonra gyakorlatilag elsősorban forgatni mentünk, nem koncertezni.

RS: Végre elértünk oda, hogy lesz vinyl is. Forray Tamásnak és a Metal.hu-nak kell kezet csókolni a rajongóknak?

Gábor: IGEN! Hozzáteszem, hogy valószínűleg ő hitt a legjobban a zenekarban az egész világon, amiért nem tudunk elég hálásak lenni neki. A támogatása nélkül lehet, hogy még mindig a riffeket legóznánk össze a dalokhoz. Fontos, hogy a vinyl és a CD tartalma nem egészen ugyanaz lesz. A CD-t Bőcze Zsolt masterelte, és a dalok Spotify-kompatibilisen, hagyományosan trackekre bontva kerültek fel. A vinyl masternek másfajta technikai követelményei vannak, hogy a barázdák ne dobják le a tűt a lemezről fizikailag, más dinamikát és hangépet igényel. Ezt a master verziót Scheer Viktor készítette. Ezen felül a vinyl változat kettő darab tracket tartalmaz, A és B oldalt, a számok közt nincs szünet vagy lecsengés. Nem tudod külön hallgatni a dalokat, csak két nagyobb egységben, másfajta figyelmet igényel, oda kell ülni mellé.

RS: És a többi anyaggal mi a helyzet? Azért csak megérdemelnék a korábbi anyagok is ezt a formátumot, nem?

Gábor: Egyelőre annak is örülnénk, ha a teljes diszkográfia felkerülne a Spotify-ra, mert azt hallgatják a legtöbben. Viszont idén lett húsz éves az első albumunk, és szentimentális okokból szeretnénk megjelentetni ezt is vinyl formátumban. Ez lenne a huszonötödik évfordulós tortánk marcipán mackója. Hogy teljes legyen a kép, november elsején lesz az A38 hajón egy nagyobb rendezvény az Ørdøg és a The Answer Lies In The Black Void zenekarokkal közösen, ahol a teljes Klausztrofóniát eltoljuk elejétől a végéig. Ezzel kapcsolatban nemsokára további információkat is megosztunk majd, de egyelőre az új album megjelenésére koncentrálunk.

RS: Milyen érzések fognak el, amikor azt hallod, hogy egy-egy zenekarra a te, illetve a WMD munkássága nagy hatással volt/van?

Gábor: Ez csak az utóbbi négy-öt évben fordult elő néhányszor. Nehéz lenne pontosan definiálni, mi jut róla eszembe. Leginkább a teljes értetlenség keveredik annak gyanújával, hogy rejtett kamerás szívatás az egész, hahaha! Nem szabad ezt felvenni, mert teljesen a saját hatása alá kerül az ember, és egy szenilis hülye lesz belőle. Ez csak arról szól, hogy mikor a mostani harmincas korosztály elkezdett koncertre járni, az elsők közt láthatott minket is élőben. Kapcsolódik ehhez egy csomó iskoláskori fesztiválos élmény, bulik, meg egy szubkultúra felfedezése. Mindent szebbnek meg jobbnak értékelünk ahogy telik az idő. Ennyi, nem több. Nem nagy erény valamit régebb óta csinálni, inkább állapot.

RS: Szerinted lesz a közeljövőben, vagy akár a következő tíz évben is olyan zenekar, akik olyan lábnyomot tudnak, hagyni, mint azt tettétek ti, a Blind Myself, Subscribe vagy még sorolhatnám a kétezres évek nagy neveit.

Gábor: Fogalmam sincs, mekkora a lábnyomunk, nem is akarom ezt túlgondolni. Sosem voltunk úgynevezett nagy név, a Moebius körül elértük azt az üvegplafont, amit csak szépen éneklő, szórakoztató zenét játszó zenekarok tudnak áttörni. Az ismertebb budapesti zenekarok mögött voltunk mindig az underground második népszerűségi vonalában, olyanokkal, mint a Cadaveres, a Christian Epidemic, az Agregator, a Dying Wish, meg nyilván mondhatnék még sok nevet rajtuk kívül is. Sosem voltak zöldpardonos meg pecsás nagykoncertjeink, kisebb helyeken jártunk, sokkal kisebb nézőszámokkal.

Nincs bennünk semmi sértettség emiatt, mi választottuk ezt, csak mai szemmel a nosztalgiafaktor miatt tűnhet nagyobbnak utólag bármi, mint amilyen akkor volt valójában. Más technikai korszakban jelentünk meg, ahol a fizikai hanghordozóknak volt jelentősége, azok pedig időtállóak. Ma az albumok kettő nap után tűnnek el a net süllyesztőjében. Ha most kezdenénk zenélni, az online megjelenés egyszerre lenne nagy segítség a terjesztésben, illetve hátrány a túltelített kínálatban.

Márk: Úgy gondolom, hogy nem. Ez egy nagyon komplex kérdés és inkább történelmi, szociális és zeneipari, mint zenei. Nagyon sok mindennek kellett együtt állnia, ahhoz, hogy a fent említett zenekarok mára klasszikusokká váljanak. Ez egy természetes, ciklikus folyamat része, aminek a leszálló ágában vagyunk most. Az az időszak van, amikor fullba nyomjuk a kretént és kiégünk benne. Közben a magyar zeneipar a sötét középkorból a kőkorszakba zuhant vissza a covid miatt és csak a biztosra megy. Nem fog kreatív, újító zenekarokba fektetni, hanem azokat fogja szipolyozni, akik az elmúlt 25 évben nagyra híztak. 

Nagyon pici piac a miénk, és nem bír el ennyi zenekart, bőven elég neki a Tankcsapda, a Lazarus, meg a Leander Kills, több nem fér bele az átlag hallgató fejébe sem. Más stílusoknál, r&b, elektronikus, hip-hop előadóknál egyébként nem ilyen szomorú az itthoni helyzet, csak állami szinten továbbra sem fogják fel, hogy az egyik legerősebb zenei exportcikke hazánknak a metal lehetne, lásd Thy Catafalque. Ehhez viszont rengeteg támogatás, rádió, szponzorok kellenének, de a magyar köztudatban a metal továbbra sem képvisel kellő értéket. Van pár bejáratott név, termel amíg termel, minden rendben, a jövő meg kit érdekel?

RS: Tudom jól, hogy aludni szeretsz, de nem szoktál. Mennyi időt töltesz a zenével átlagosan?

Gábor: Sajnos egyáltalán nem annyit, amennyit szeretnék. Nagyon sokat dolgozom, és napi 3-4 órát ingázom mellette, három gyerekem van. Normális ember már elengedte volna ezt az egész zenebohóckodást a fenébe ilyen körülmények mellett. Azért van még egyben a zenekar, mert ilyen szinten sorstársak vagyunk, nagyjából helyén tudjuk kezelni egymás problémáit. A covid utáni időszakban kimaradt vagy három év, amikor hozzá se tudtam nyúlni a zenéléshez. Most kezdek annyira aktív lenni, amennyire szeretnék, a WMD-n kívül is készült pár közreműködés, amik még idén megjelennek.

RS: Vannak még olyan terveid, amik nem valósultak meg, de meg fognak?

Gábor: A saját hülyeségeimet most félretettem, mert megint belekeveredtem néhány érdekes projektbe. Alig várom, hogy az Egyenes kerülő megjelenjen, és neki lehessen vágni a többinek, az egész zenekarozásban a dalszerzés érdekel a leginkább.

RS: Gábor, egy érdekes kérdésem van a végére. Ha belépnél egy szobába, ahol az életedben, múltadban szereplő emberek mind ott vannak, kihez lépnél oda először? Mit mondanál neki?

Gábor: Zita néninek mondanám meg, hogy hiába húzgálta a pajeszomat az oviban, akkor se lett belőlem rendes ember!