Nem nagy titok, a Lucifer az egyik kedvenc bandámmá nőtte ki magát az utóbbi években. Azóta vagyok igazán rabja az okkult heavy/doom metalnak, főleg ha női vokál is társul hozzá. Az amerikai/kanadai Castle esetében ez mind teljesül, ennek ellenére eddig szépen kimaradtak, pedig az Evil Remains már első hallásra is teljesen nekem valónak tűnt a maga boszorkányos múltidézésével.
A zenekar magját az Elizabeth Blackwell (ének, basszus) és Mat Davis (ének, gitár) házaspár alkotja, hozzájuk csatlakozott újonnan Mike Cotton dobos. Ez már ugyan a 6. albumuk, a nagy áttörés elmaradt eddig sajnálatos módon. Hogy legyen viszonyítási alapom lepörgettem párszor a 2018-as Deal Thy Fate-et is. Ha a többi lemezük is hasonló tengelyen mozog, a minőséggel biztosan nincs probléma a Castle esetében. Nagy meglepetésekre ugyan nem kell náluk számítani, a stílus határain kívül sosem merészkednek, a dalok is az egyszerűség jegyében fogantak, ezek azonban nem feltétlenül negatív jelzők, ügyesen ráéreztek a műfajra és annak szerelmesei biztosan nagy kanállal fogyasztják majd, mint ahogy azt én is tettem!
A fókusz végig Elizabeth hangján marad, noha Mat is többször beszáll, de leginkább a háttérben húzódik meg. A gitárjára ez a legkevésbé sem igaz, zenéjük valódi hajtóereje. Feelinges, nem túljátszott szólók, és elképesztő súlyú riffek jellemzik, Tony Iommi hatása egyértelmű (van olyan doom metal banda, amire ez nem igaz?), de fülbemászó dallamoktól sem mentes. Szépen is van keverve a lemez, így a gitár a málházós témáknál tényleg 10 tonnás kalapácsként súlyt le ránk.
Sejtelmesen indul a nyitó Queen of Death, majd hozzájuk képest egy egész tempós téma bontakozik ki belőle, fogós refrénnel, a dobos által jóízűen odapakolt duplázásokkal. Ennek ellenére nem gondolom, hogy megfelelő választás volt első dalnak, az intro után berobbanó főriff végigköveti szinte mind az 5 percet. Ettől jóval változatosabb számok is vannak a lemezen, mint például a Deja Voodoo, ami az egyik kedvencemmé vált. Elizabeth sokkal kísértetiesebbre veszi a hangját, ami nem mellesleg remekül áll neki, de a dal közepétől elővezetett ős-Black Sabbath gitárriff a csörgődobbal együtt hatalmasat megy.
A címadó Evil Remains agresszívabb vizekre evez, majd rögtön utána következik az album legfogósabb, leggyorsabb tétele, a Black Spell. Fülbemászó énekharmóniák és NWOBHM-féle riffelés jellemzik, plusz még egy kis torzított vokál is belefért! Ha csak egyetlen dalt hallgatsz meg a lemezről, ez legyen az! A She is egy érdekes darab, az első fele a korai Luciferre hajaz, még Elizabeth is teljesen Johanna Sadonist idézi, a dal felétől Mike ismét teljes gőzerőre kapcsol és dübörög a lábdob. Elsőre talán kicsit furcsán hathat egy ilyen retro albumon, de ebben a kis mennyiségben szerintem még illik az összképbe. A záró Cold Grave-ben Mat brillírozik igazán, már a dal elején is kapunk egy szólót, és később még jön kettő, persze mind a 70-es/80-as évek hangulatában.
Az Evil Remains tipikusan az az album, amiről rengeteg számodra kedves banda fog eszedbe jutni, a teljesség igénye nélkül: Saint Vitus, Pentagram, Black Sabbath, stb, de nem is hiszem, hogy ettől több akarna lenni a Castle. Egy szórakoztató tisztelgés a műfaj nagyjai előtt, csekély izgalmifaktorral, ugyanakkor remek dalokkal, és az album szűk 40 percére tényleg visszarepülsz az időben. Heavy és doom metal rajongóknak egyaránt ajánlott!
