Akár nagyobb tétben is mertem volna fogadni arra, hogy tavaly írtam a legutóbbi Kasabian albumról, így most azzal a felütéssel terveztem indítani, hogy lám, a brit indie zenekar a lemezkiadás szempontjából magasabb fokozatra kapcsolt. Nos, néhány kattintás után kiderült, hogy az a bizonyos legutóbbi lemez, a The Alchemist’s Euphoria korántsem tavaly, hanem bő két éve jelent meg. A Happenings kapcsán tehát nem a gyorsaságot kell dicsérnem; épp ellenkezőleg, a friss korong a kétéves periódus ellenére félórányi újdonsággal sem szolgál.
Ahogy az akkori bevezetőben írtam, a The Alchemist’s Euphoria egy fordulópont, legalábbis egy sarokkő volt a zenekar történetében. A hat lemez után elkerülhetetlenné vált énekescsere, pontosabban a zenekarbeli szerepek újraelosztása eredményeként a gitáros Sergio Pizzorno került a frontra. Ahogy az előző anyag is a gitáros és immár énekes kvázi szólólemeze volt, úgy a Happenings is az lett.
Az idei tíz dalos eresztés mindegyike szintén kizárólagosan Pizzorno-szerzemény. Sosem voltam a felvezető kislemezek híve, a manapság jobb híján digitális előzetes single-nek hívható promóciónak pedig megrögzött lemezpárti zenehallgatóként, a nyilvánvaló reklámértéken túl semmi értelmét sem látom. Az ilyenekre fogékonyak mindenesetre a megjelenés előtt a lemez közel felét elsajátíthatták. A felvezető „kampány” ugyanis még 2023 júniusában indult az egyébként a lemezanyagot záró Algorithms című darabbal, majd idén februártól kezdődően két havonta jöttek az újabb dalok.
A reklám elérte a célját, a Happenings mind a skót, mind az angol listán megjárta a csúcsot. Mivel tudatosan kerülöm az előzeteseket, a nyitó Darkest Lullaby alaposan megijesztett, a zenekarra mindig is jellemző dance rock jelleg helyett itt már csak a dance maradt, rock még csak jelzésértékkel sem. Na jó, azért nem ilyen tragikus a helyzet, de ha van is itt némi rock, azt úgy kell kikapargatni a táncritmusok mögül. A Call esetében nem akarok sarkítani, ez már úgy-ahogy belefér a Kasabianról bennem kialakult képbe, de korántsem az, amire a britektől így, a nyolcadik nagylemez alkalmából számítottam. A gitárbarátok sokkolása után számomra a How Far Will You Go dance ritmusokkal operáló garázsrockjával indul a lemez – hasonló a későbbi Hell Of It is, ellenben ott a dance az alap és a garázsrock a fűszer. A Coming Back To Me Good már britpop, de természetesen a táncolható fajtából. A G.O.A.T. borongósabb, legalábbis elmélkedősebb terepre téved, a Passengers pedig végre – de csak átmenetileg – feledteti az első két dal rockmentességét. Az Italian Horror hiába képez tökéletes egyensúlyt a rock és a pop között, a karizmatikus gitárok nagyon hiányoznak belőle. A Bird In A Cage kísérleti popja után a Beatles-es vokálokkal felvértezett Algorithms azért gondoskodik róla, hogy jó szájízzel érjen véget az idei lemez, mely amúgy az eddigi legrövidebb az összes Kasabian korong közül.
A fenti sorokból egyértelműen következnie kell, de inkább nyomatékosítom, hogy ezúttal minden dal más, de sajnos nem az összes szerzemény hordozza magán a Kasabian védjegyeket. A Happenings így lényegében egy sajátos válogatás a rockzenével is érintőleges kapcsolatot ápoló kortárs mainstream irányzatokból.
