Iszonyatos túlkínálat van manapság black metal koncertekből. Pár hete járt nálunk a Belphegor, a napokban a Patriarkh, holnap érkezik az 1349, Kampfar és Afsky trió, szerdán pedig az Ellende facsarja ki az összes maradék energiánkat. Úgy esett, hogy múlt szombaton rögtön két black metal eseményt is tartottak Budapesten, én pedig egészen az utolsó pillanatig vacilláltam, hogy melyiket válasszam. A Riffben az Ultra Silvam zúzott, akiket a covid által elsöpört Revenge koncert óta szeretnék látni, megszámlálhatatlanul sokszor pörgött le a debütjük a lejátszómban. Óbudára pedig a Nocturnal Depression és a Forgotten Tomb co-headliner turnéja érkezett, utóbbit sosem hallgattam korábban, csak névről volt ismerős. Belehallgattam 2 perc erejéig, illetve Metallumon is olyan csapatok szerepeltek a similar artists fülnél, mint a Bethlehem és a (korai) Katatonia, úgyhogy lényegében már ezzel meggyőztek, hogy ezt nem szabad kihagyni. Ennyire vakon még sosem indultam el koncertre, főleg úgy, hogy a főbandáról volt szó, de meg kell hagyni, megvolt ennek is a varázsa.
A pokol kapuját a szlovák Solipsism volt hívatott nyitni, ekkor még csak egy maréknyi közönségnek, róluk sem tudtam előzőleg semmit. Nehéz bekategorizálni a zenéjüket, egyszerre voltak benne harapósabb pillanatok és post-black-es melankolikus elszállások is, szépen vegyítették a két pólust. Bevonulás alatt az intrójuk mindenféle szirénahangokból állt, ezzel nem azt jelezve, hogy mekkora rosszcsontokkal van dolgunk, sokkal inkább bemutatta a banda szövegi tematikáját; az egzisztencializmus és az élet mókuskereke került terítékre, Sátánról szó sem volt. Ezt igyekeztek belevinni a megjelenésükbe is, semmi 666 vagy fordított kereszt, a banda összes tagja fekete ingben lépett fel. Énekesük inkább nézett ki matektanárnak, mint extrém metal vokalistának, de ez legyen a legnagyobb probléma. A hangjával nem volt baj, még ha nem is volt túl változatos vagy kiemelkedő, ellenben a zenéjükkel, ami sodró lüktetésével hamar beszippantott engem is.
A hangulat azonban hagyott kivetnivalót maga után, valamilyen szinten biztos a Solipsism is hibás ebben, hiszen szinte nulla kommunikációval ment le a koncertjük és a dalok közötti taps nélküli kínos csend már kezdett fájdalmassá válni (biztos mindenki a másikra várt, hogy kezdje el), és a helyzeten az sem segített, hogy énekesük a végén csukott szemmel bedőlt a nézőtérre majd a padlón kúszva folytatta a műsort. Nem volt olyan hatásos, mint az 1914-nél. Mozgásban van még mit fejlődniük, zeneileg azonban már most is meggyőző volt a produkció, a logójuk pedig kifejezetten szép.
Utánuk következett a Nocturnal Depression. 2017-ben jártak nálunk utoljára a Psychonaut 4 társaságában, de azt a koncertet még kihagyni kényszerültem, így rájuk is jó régóta vártam már. A maréknyi közönség felduzzadt két maréknyira, ekkor talán már volt 3 sor, de megmondom őszintén népszerűbb bandának gondoltam őket. A soundcheckjük meglehetősen sokat rontott a komolyanvehetőségükön, tele volt Spinal Tap-pillanatokkal, black metal paródiákban szoktak ilyen jelenetek lenni. A kezdés is kicsit furcsa volt, mindenki egymásra pillantgatott, hogy ez vajon már a koncert vagy a beállás része, mindenesetre a másodikként érkező Acédie meghozta a hangulatot, és Lord Lokhraed képében egy kommunikatívabb frontembert kaptunk, akinek sikerült is felkorbácsolnia a népet. A kissé negatív felhang ne tévesszen meg senkit, ez egy irdatlanul jó koncert volt, igazi best of programmal.
A szett háromnegyedét a Deathcade karrierösszegző lemez dalai tették ki, amely korábban kiadott számok újragondolt, lerövidített változatait tartalmazza. Volt Her Ghost Haunts These Walls, Dead Children, Hear My Voice... Kill Yourself egy nagyon epikus szólóval és az örök kedvenc Nostalgia. A riffje egyébként egy az egyben My Friend of Misery a Metallicatól, Newsted zsenialitását dicséri mennyire jól működik ez a melódia DSBM környezetben is. Az új lemezről csak mutatóban volt egy dal, a When My Time Has Come to Die, bár ez már a korábbi EP-n is szerepelt.
Lord Lokhraed a betegsége ellenére is impresszíven gitározott (a bal kezén két ujjal született), fura ezt egy depresszív black metal koncertről leírni, de inspiráló lehet bárki számára! 50 percet töltöttek a színpadon, még szívesen hallgattam volna őket, a Spring pl. nagyon hiányzott. Azóta is sokat pörögnek nálam a lemezeik, egyből felismerhető stílusuk és kiemelkedő dallamérzékük miatt szerintem az egyik legjobb banda a műfajban.
Végül következett az est meglepetése, a Forgotten Tomb. A beállás alatt egy széket helyeztek középre, erről mindenkinek eszébe juthat egy bizonyos vöröshajú frontember esete az avokádóval, de ez az alkalom szerencsésebben alakult, Ferdinando törött lábbal is letolta a koncertet. Ahogy belekezdtek, a mellbevágó kristálytiszta hangzást el sem akartam hinni, ennyire jó sound tényleg nagyon ritkán van. A sors fintora mondjuk, hogy nem tartott sokáig, volt pár technikai probléma a basszussal, onnantól pedig jóval hangosabb lett a kelleténél, de így is bőven az élvezhető kategória volt.
Az igazán nagy kérdés persze a zene volt. Túlzás nélkül, borzasztóan rég volt már ennyire tökéletes felfedezésem. DSBM-re számítottam náluk is, de szinte a black metal összes aspektusát vegyítették, mégis koherens egészt alkottak. A doomos belassulós tételektől kezdve a kifejezetten gyors, agresszív szerzeményekig volt itt minden, mégis az egész át volt itatva melankóliával. Az Active Shooter első hallásra is elképesztő volt, külön kiemelném benne a fifikás basszusjátékot, de a legepikusabbnak az egybefűzött Disheartenment/Alone/Steal My Corpse blokk bizonyult, amiben az egész műfaj esszenciája kidomborult.
Énekesük hiába kényszerült ülni, a csapat energiája így is teljesen átjött, különös tekintettel a dobosra, aki hatalmas lendülettel ütötte a cineket végig. Úgy tűnt az egész terem imádta a koncertet, alig hogy véget ért, zengett is rögtön a ”one more song”, ők pedig boldogan teljesítették is. Egy The Stooges-feldolgozást kaptunk, az I Wanna Be Your Dog-ot. Elég népszerű dal a műfajban, ezt már több fekete fém csapat is feldolgozta. Az ő koncertjükre egyébként nőtt még a népsűrűség, de közel sem érte el a Psychonaut-féle tömegnyomort. A két headliner zenéje pedig simán van ugyanolyan fogós, de úgy tűnik a TikTok algoritmusa még nem jutott el ezekig a bandákig.
Örülök, hogy az ismeretlent választottam, az tuti, hogy az év top élményei közt ott lesz a helye és még új kedvencet is avathattam.
