Viszonylag későn a 2020-as Beautyfall megjelenésével csatlakoztam a Psychonaut 4 táborához. A DSBM nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, de a grúzok valami egészen egyedülálló módon művelik a stílust, hiszen nem áll tőlük távol a szaxofon használata és a post-punk sem. Persze, ha vidám zenére vágysz, továbbra se őket válaszd. Azóta ácsingózok egy hazai koncertre, ami nem tűnt túl reálisnak: a banda nem igazán turnézik, inkább csak pár exkluzív koncertet adnak évente, de a Planetnoir Industriesnek hála végre hozzánk is visszatértek 7 év kihagyás után.
Arról már a koncert napja előtt is értesültem, hogy rendkívül népszerűek lettek TikTokon a fiatalok közt, de mivel én nem használom, nem is sejtettem, hogy ennyire. Már kapunyitás előtt is megtelt az egész utca Psychonaut 4 pólós tizenévesekkel, és életem egyik legfurcsább koncertélménye, hogy 24 évesen öregnek éreztem magam a Yukban. Gondoltam a nézőszámmal már biztos nem lesz gond, talán csak Mardukon vagy Gutalaxon láttam itt ennyi embert.
Fél óra várakozás után kezdett az első vendég a budapesti Winterheart, akik 1 éve tértek vissza hosszú kihagyás után egy új lemezzel. A koncert előtt nekem csak a nevük derengett ismerősen, de ott helyben elég meggyőzőek voltak. Ők is depresszív black metalban utaznak, de ami külön tetszett, hogy az oldschool bm is fellelhető volt a zenéjükben néhány agresszívabb téma képében. Érezhetően azért a Psychonaut 4/Lifelover is nagy hatással volt rájuk, hiszen ők is toltak pár post-os, táncolós, basszusorientált tételt, a közönség pedig imádta őket. Ritkán hallani ilyen hangos ovációt már az első fellépő alatt.
Díszletként pár nyakba akasztani való kötél lógott a színpadon, az énekes/gitáros Tóth Ádám hasán pedig egy "kill me" felirat díszelgett. A basszusgitárt egyébként az Autumn Nostalgie főnökeként ismert Almásy Gergely kezelte, így ő aznap dupla feladatot látott el, a bőröknél pedig a mindenhol is doboló Pőcz Balázs ült, ízes cinjátékkal spékelve a dalokat. Jól indult az este az biztos!
Másodikként a már említett Autumn Nostalgie lépett a deszkákra. A felvidéki székhelyű, de magyar tagokból álló banda negyedik alkalommal játszott Magyarországon, de Budapesten még csak most először. Tavaly már elcsíptem őket a Fekete Zajon, de sejtettem, hogy a Yuk pincéjében azért mégiscsak átütőbb erejű lesz a szett, mint a 35 fokos verőfényes napsütésben... igazam is lett.
Ha nem ismered őket: atmoszférikus, természetközeli post-black metal, és egyben a nap "legvidámabb" zenéjű bandája. Első lemezük valóságosan berobbant a YouTube-on, 3 év alatt majdnem 1 milliós nézettség jött össze rajta, ami több mint elképesztő egy underground csapattól. Ha lehet, őket még nagyobb lelkesedés fogadta, alapvetően elmerülősebb a zenéjük, de szerencsére élőben is jól hozták a rájuk jellemző a hangulatot. Játszottak új, még kiadatlan dalokat is, a terem pedig kitörő lelkesedéssel fogadott minden számot, különösen az Esse Est Percipi két húzótételét, a Fallen Leavest és a Grey Horizonst. Ideje volt már Pesten is megmutatniuk magukat, tökéletes felvezetés volt.
Bármilyen komolyabb soundcheck nélkül csapott a húrok közé a Psychonaut 4, rögtön az egyik kedvencemmel a Tbilisian Tragedyvel (a cím jól összefoglalja az egész banda lényegét), ennek következtében kellett pár perc, hogy igazán helyre álljanak az arányok, de utána nem lehetett már semmi panaszom a hangosításra. Az énekes, Graf kicsit furcsa volt az elején, mint aki még nem lépett át teljesen a koncert hangulatába, fejben máshol járhatott, de a közönség kirobbanó szeretete hamar helyrebillentette. Egyébként nem nézett ki túl egészségesnek, de ez azt is bizonyítja, hogy a grúzok drogfüggő imidzse nem csak kirakat, hanem a valóság.
Megidéztek minden nagylemezt, de kb 1 órát kaptak és elég hosszú számaik vannak, szóval természetesen sok kedvencnek ki kellett maradnia. A Lethargic Dialoguenak mondjuk eléggé örültem, pont a leállós résznél becsúszott egy gikszer az egyik gitár kábelével, de ez sem akaszthatta meg a koncertet, 3 perc múlva ugyanonnan folytatták, így a dal végén lévő agresszívabb darálós rész sem maradt ki szerencsére! Abszolút kedvenc még a Sana-Sana-Sana-Cura-Cura-Cura, a közepén az ikergitár szóló olyan katarzis volt, már csak azért megérte elmenni!
A végére maradt a két legismertebb "sláger" a Personal Forest és a Sweet Decadence, utóbbinak a refrénjét tényleg együtt ordította mindenki, ez volt a másik csúcspont. Ekkorra már közel elviselhetetlen hőség uralkodott a pincében, S.D. Ramirez szakállából is folyamatosan folyt az izzadtság. Nagy csoda volt, hogy egyáltalán sikerült őket visszahívni plusz egy számra, de már én sem bírtam volna sokat.
A fiatal közönség miatt a levegőben lévő telefonok koncentrációja is jóval magasabb volt az átlagnál, de a bandát nem zavarhatta, Graf többször is elvette pár rajongó telefonját hogy közvetlen közelről a kamerába ordíthasson.
Nagyon kevés volt ez belőlük, de annál erőteljesebb. A hazai tábor már adott, remélem most nem 7 évet kell várni rájuk!
