Azt hihetnénk, nem túl szerencsés egy feltörekvőben lévő hagyományos heavy metal csapat számára, ha olyan nagy tanítómesterei aktuális kiadványával közel egy időben jelentet meg új albumot, mint a Judas Priest vagy a szólóban nyomuló Bruce Dickinson. A portugál Toxikull most rácáfolhat erre.

Persze a mai időkben már annyiféle lehetőség van promóciós kampányra – elsősorban a világháló jóvoltából természetesen –, hogy egy adott anyag voltaképp bármekkora dömping közepette megkaphatja a kívánt figyelmet. Ki tudja, luzitán fémtesóink feje talán amiatt fáj jobban, hogy nem hívták meg őket, mondjuk, az idei Keep It True Risingra (sem). Megérdemelték volna, szó se róla. Bár ami késik, nem múlik!..

Nálunk mindenesetre azzal az előnnyel indul a jelenlegi név alatt 2016 óta működő kvartett (előtte: Toxic Room), hogy tavaszi turnéjuk keretében tisztességgel megzúzták a Robotot. Az eseményről mi is beszámoltunk, úgyhogy akinek esetleg kimaradt, utólag az is gond nélkül utánaolvashat. Ami engem illet, lecsúsztam róla, és ez fel is lökte a frusztrám rendesen, főleg amikor nekiálltam ismerkedni a bandával. A CD-t meg már Würzburgban túrtam ki magamnak az esseni illetőségű underground speed / thrash / heavy metal kiadó standján.

A Night Shadows NWOBHM villámtámadása hatalmasat tarol mindjárt a lemez legelején. Lex Thunder énekes-gitáros arzenálja a továbbiakban sem merül ki a veszett sikolyokban, a srác jófajta, ízes dallamokkal örvendeztet meg, amelyek a monumentális címadó tételt is a 80-as évek hasonló szellemben fogant remekeinek a közelébe emelik.

A folytatásra is maradunk a brit acél bűvöletében. Ügyesen tartják az egyensúlyt a fiúk a lendületnóták és a kimért, döngölős darabok között, miközben a színvonal sem esik. Újat nyilván nem mond a Toxikull, viszont igen tartalmasan szórakoztat.

A záró Filhos do Metallal a napjainkban is aktív helyi hősök, a Xeque-Mate előtt tiszteleg a társaság. Érdemes megjegyezni, a négy évtizedes szám szövege annyira gurul, hogy jóformán fel se tűnik, vagy legalábbis nem hat furának az anyanyelv használata.

Minden ízében régi vágású heavy metal anyag az Under the Southern Light. Tíz dal háromnegyed óra alatti terjedelemben – ahogy a hőskorban mondtuk, vígan ráfér egy kilencven perces kazetta egyik oldalára. Az illúziót az sem rontja, hogy az elmaradhatatlan balladisztikus szerzemény nem másodikként, hanem eggyel később érkezik…

Hogy ismét az elején hivatkozott óriásokat említsem, ezúttal némileg kritikus szemszögből: Rob Halfordék 2024-es művét egy roppant elegánsan és stílusosan elővezetett pályaösszegző öntribute-nak tartom, Dickinson mostani munkáját pedig a koncepciózus körítés adta el nekem a név (és persze a tavaszi koncert) mellett. Kétségkívül az év legfontosabb történései közé tartozik mindkettő, ha azonban a földfelszínre visszaszállva vagy éppen az alatt kutatnál friss csemegék után a műfajban, a Toxikull harmadik albumát csak javasolni tudom.

S ha netán további ajánlólevél is kell: nem lehet véletlen, hogy egyes korábbi nótáikban Sean Peck (Cage, Death Dealer, The Three Tremors) vagy Marta Gabriel (Crystal Viper) vendégeskedett!