Hölgyeim és uraim, két éves kihagyás után a PanterA (lehet, hogy utoljára) de holnap ellátogat kis hazánkba. Pár héttel ezelőtt már megosztottunk veletek egy cikket, amiben benne volt, hogy mi milyen dalokra is lennénk ismét kíváncsiak a zenekartól. Most azonban úgy gondoljuk, hogy ennél a vasárnapnál, nincs is jobb alkalom, mint megemlékezzünk a zenekar huszonötéves, utolsó albumáról. 2000 március 21-én jelent meg a Reinventing The Steel, ami mindenképpen lezárt egy korszakot. Holnap találkozunk!

Érdemes egy kis háttér történettel kezdeni, noha Rex könyve most messze van tőlem, így nem tudom felidézni, hogy mi is volt ebben az időszakban, az Ő szemszögéből, ezért maradnak a száraz információk. A Reinventing The Steel producerei Sterling Winfield mellett az Abbott fivérek is voltak, így ez a Pantera első stúdióalbuma az 1988-as Power Metal óta, amelynek producere nem Terry Date volt. Ausztráliában megjelent egy kétlemezes "Tour Edition" az albumból. Az első lemez a tulajdonképpeni albumból áll, míg a második egy nem hivatalos sláger-válogatás.

Más Pantera-kiadványokkal ellentétben a Reinventing The Steel felvételei során két B-oldalas dalt rögzítettek, ezek az Avoid the Light és az Immortally Insane, amelyek a Dracula 2000 és Heavy Metal 2000, illetve a Texas Chainsaw Massacre filmekhez készültek.

A borítót Scott Caliva (1967–2003), a Pantera énekesének, Phil Anselmonak a barátja készítette. Caliva egy bulizót fényképezett le Anselmo házában, amint egy máglyán átugrott egy üveg Wild Turkey bourbon whiskyt szorongatva. A palack fedele pixeles, így a címke nem látható a védjegybitorlás elkerülése érdekében. A lemez több mint 161 000 példányban kelt el a megjelenés első hetében. Ez a Pantera egyetlen nagykiadós stúdióalbuma, amely nem érte el az 1 000 000 eladást. A Discogs információ szerint, a mai napig több, mint hatvanhárom féle fizikai formátumon tudjuk birtokolni a lemezt. 

Számomra mindig is a Reinventing The Steel volt A PANTERA lemez. Hiába a Vulgar Display-en vannak a legnagyobb slágerek, hiába The Great Southern a legagresszívabb, valahogy ezt a lemezt sokkal inkább magaménak éreztem mindig is. Már az első pillanattól kezdve földre vitt a lemez, amiből eltűntek a felesleges művészkedős, ordibálások, hörgések, egyből azt éreztem, hogy megvan benne ismét az a lendület, ami korábban is tetszett. A Hellbound már az első másodperctől, ahogy szaggat Dimebag gitárja tökéletes dal. Amire aztán szépen ráépül Vinnie dobolása, megalapozva az egész albumnak. Anselmo nem visz semmit sem túlzásba, nincsenek túl tolva a dumálós betétek és az ordítás is tökéletesen a helyén van. A hangzás már itt feltűnik, hogy sokkal frissebb, mint korábban, a srácok szintet tudtak lépni úgy, hogy nem fordítottak hátat a gyökereiknek.

A Goddam Electric pedig egy az egyben leírja azt az érzést, amiről ezek négyen mindig is álmodtak, aztán pedig valósággá vált. Ki ne akart volna a Sabbath-al piázni tizen/huszon évesen? Vagy esetleg összehaverkodni a Slayer-rel úgy, hogy ebben a dalban pl. Kerry King tolja fel a szólót az Dallasban, az Ozzfest alatt a szálloda fürdőszobájában. A riffekre, ha nem indul be a nyakad, akkor nem is igazán szereted a zenekart. Annyira süt a dalból az az érzés, amire a legtöbb zenész vágyik, amiről tényleg a nagy részük csak álmodik. Imádom Vinnie pergetéseit, ahogy átvezeti az egyik riffet a másikból. Annyira szépen szól a pergője, amit tanítani lehetne akár még ma is, de nem csak Kőbányán, hanem a világ minden iskolájában. Ezek után pedig jön a TOP Háromban szereplő Pantera dal, legalábbis nálam Top hármas és onnan akárhogy telnek-múlnak az évek nem hajlandó kikopni. Yesterday Don’t Mean Shit.

Újra ki kell emelni a tesókat, akik úgy tudják, hogy a másik mire gondol, hogy egymásra se kell nézniük. Ebben a dalban annyira benne van minden, amire a huszas évei elején gondolhat egy fiatal, amit érezhet. És talán ebben rejlett a PanterA igazi ereje, hogy megtudta szólítani a fiatalokat mindenféle körítés nélkül. Erre az albumra különösen igaz, hogy a dalszövegek most sokkal személyesebbek lettek, mint korábban. Külön imádtam, amikor a Barba Negra-ban megszólalt ez a dal az első napon. Nagyon bízom benne, hogy lesz megint szerencsém hallani élőben holnap. You've Got to Belong to It micsoda hangok vannak a dal elején, nem is érti az ember elsőre, hogy Dime, hogy tudott ilyeneket kicsalni a gitárjából. Amikor meg elkezdenénk felocsúdni az egészből, megindul a refrén előtti ordibálós rész, ami egyszerűen hanyattvág. Emlékszem, hogy anno walkman-en hallgattam ezt a lemezt és abszolút nem értettem, hogy mi történik. De nyilvánvaló volt, hogy korunk egyik, akkor még élő legendája, tényleg egy zseni! Ezek után pedig jön a dal, amit az intrójával a mai napig ugyanúgy a TOP háromban tartom, mint a Yesterday-t. Azt hihetnénk, hogy valami lassabb, Drag Waters-re hajazó tétel következik, de a Revolution Is My Name nagyon nem az!

Emlékszem, hogy régen még az MTV-n vártuk ezt a dalt és hanyatt- homlok röhögtünk a kicsi Dime-on. Persze nem felejtettük el, hogy a refrénje mennyire fogós és mennyire összhangban vannak a hangszerek. Ahogy egymást váltják a témák az fenomenális, nem is lehet szidni ezt a lemezt, így írás közben erre rá kellett jönnöm. Annyira egyensúlyban van minden, mintha patika mérlegen lenne kimérve, de szerintem a srácok sokkal inkább csak az ösztöneikre hallgattak. A Death Rattle azért felidézi az előző lemez hangulatát, hiszen iszonyatosan gyors, agresszív és ellentmondást nem tűrő. Számomra ez a dal mindig is a kiégésről szólt, persze lehet, hogy a költő tök másra gondolt, de Botos Tanárnő mindig azt mondta, hogy azt írjam, amit nekem jelent egy-egy vers/dal. A dal közepén tök jó, hogy hagytak egy kicsit nagyobb teret a zenének, még mielőtt elkezdődne a szóló. Amilyen gyorsan és könyörtelenül kezdődik a dal, olyan hirtelen is ér véget, hogy teret adjon a We'll Grind That Axe for a Long Time-nak, amiről, ha jól tudom a rajongóknak írta a zenekar. Mondjuk a dalszöveget olvasva, ezzel a tudattal az ember könnyen bele láthatja a rajongókat a sorokba, és könnyen értelmet kaphatnak így bizonyos szavak, mondatok. Vinnie Paul-nál imádom, amikor megfogja, elfojtja a beütő tányérokat. Anselmo pedig remekel, kimagasló teljesítményt nyújt olyat, amivel ennyi év elteltével is büszke lehet. Amit ennyi év elteltével is sokan szeretnének másolni, amire sokan irigyek a mai napig. Az Uplift egy tipikus Vinnie Paul- Dimebag témával indít. A dal tökéletesen elmeséli, hogy a zenekar, hogyan is égette mind a két végén, meg néha még középen is azt a bizonyos gyertyát. Noha a dal nem tartozik a kedvenc szerzeményeim közé, mégis érdekes, hogy milyen összhangban van mind a négy tag egymással a szerzeményen belül. Vinnie-re maximálisan lehetett támaszkodni bármi is történjen. Egy kiemelkedő dobos volt, olyan, amilyenből tíz évente maximum egy születik. Ezek után pedig egy igazi PanterA esszencia következik az It Makes Them Disappear személyében. Benne van minden, ami miatt ez a zenekar naggyá válhatott. Mély hörgés, agresszív ordítás, dallamok, masszív gitárok, atom feszes dob és basszusgitár játék. Mennyire nagy dolog lenne ezt a dalt is hallani élőben, bízom benne, hogy a zenekar kicsit nagyobb hangsúlyt fog erre az évfordulós lemezre fektetni. A sort az I'll Cast a Shadow zárja, amiben Anselmo kétszólamú éneke dominál, ami miatt fel áll a szőr a karunkon. Vinnie lábjátékát csak dícsérni és kiemelni lehet ennél a dalnál. Remek zárása az albumnak! 

Az album hivatalosan tíz dalt tartalmaz, noha vannak olyan kiadványok, amik egy tizenegyedik Black Sabbath covert is rejtenek. Ezt a lemezt újra hallgatva elgondolkodtam, hogy milyen volt anno tizenévesen a suliba menet hallgatni ezt a lemezt, illetve milyen volt a szobában az ágyban fekve és szótárazni a booklet-et. Öregszünk vagy inkább csak érünk, mint a jó bor? Pár évvel ezelőtt megkérdezte egy ismerős barátnője, hogy miket hallgatok és, amikor szóba került a Pantera azt mondta, hogy az már” oldschool metal”, mik vannak! Lassan szépen, mi is oldschool-á válunk, de egyáltalán nem bánom, ha ilyen zenéket fog jelenteni a fater-metal!