Akármekkora lehet a népharag, az utálat, a PanterA az PanterA. Ha pedig Phil Anselmo a városba, vagy inkább az országba érkezik, akkor eléggé nagy a valószínűsége annak, hogy az adott koncerten én is felbukkanok, mert nincs mit tenni, imádom az öreg rocker munkásságát a sok baromsága ellenére is. A 2023-as koncert után nem is volt kérdés, hogy ha újra meglátogat minket a zenekar, akkor ott a helyem. Nincs mit tenni, irány Budapest!
Emlékszem, hogy anno a Barba Negrás koncert első napja után csak fogtam a fejem, hogy miért nincs jegyem a második napra is? Egyértelmű volt, hogy ezen a koncerten is ott akarok lenni. Na, de miért pont most van egy ilyen Arénás koncert? Szerintem a válasz tök logikus. Down, Black Label Society és Anthrax album is érkezik 2025-ben. Utána biztosan nem fog ráérni egyik szereplő sem, hogy nosztalgiázzon. Két-három év múlva meg ez a lufi ki fog pukkadni. Most szerinte sokakat hajtott az a lendület, hogyha 23-ban lemaradtak, akkor most adnak neki egy esélyt, mert szinte mindenhol csak jót olvastam, akik nem úgy álltak az egészhez, hogy hullagyalázás. Így még benne van az emberekben a parázs, hogy még most érdemes látni őket. 2027-28-ban, ez már nem lenne meg, ha csak nem jönnének ki egy új albummal, de az instant lincselést eredményez. Ezek mellett meg azt sem szabad elfelejteni, hogy Anselmo hangja mindig is rizikós volt. Bír-e még pár év múlva is ennyit? Lesz benne elég szufla akkor is? Na, de lássuk mi fogadott minket Budapesten!
Az estét a Child Bite nyitotta. Sokáig úgy álltam a koncerthez, mint a Tool-os koncerthez, hogy az előzenekarba nem hallgatok előzetesen bele, ha nem ismerem. Anno így totál lenyűgözött a Night Verses. Azonban most nem bírtam magammal, hiszen Housecore Records-os zenekarról van szó, tuti valami olyan lesz, amit vagy imádok vagy teljesen kiakaszt. Nem kellett csalódnom Anselmo ízlésében. A zenekar teljesen elmebeteg. Nekem elsőre amikor elkezdtem velük barátkozni a Primus, Clutch jutott eszembe, amit ötvöznek egy hatalmas adag hardcore punkkal. Előbbi zenekar azért mert a dalok felépítése, illetve a “dallamok” totál kiszámíthatatlanok, meglepőek a számomra és történnek olyan disszonáns dolgok, amikre egyáltalán nem számítok. Utóbbi pedig az ének stílus miatt, egy az egyben Fallon bácsi ugrott be nekem. A zenekar alapjáraton tipikusan az az underground brigád, akiknek a Riff vagy a megboldogult Dürer Pince állt volna jól, esetleg a kisterem, de így is remekül helyt álltak egy ekkora színpadon.
A zenekarnak nem volt könnyű dolga, jóformán egy maroknyi ember előtt mutatták be a művészetüket. Igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés, hiszen ez színtiszta önkifejezés, művészet. Zsenik voltak, noha a közönség jó része nem is értette, hogy mit keresnek itt. Mondjuk ez tökre érthető, de Anselmo lehetőséget biztosított nekik, amit meg is hálálták. Nekem nagyon szimpatikus volt a kirobbanó energia amit átadtak. Élvezet nézni őket, pláne Jeremyt, a gitárost, aki totál megőrül a színpadon. Többet van a nyelve a szabadban ,mint a szájában ,de még Gene Simons-t vagy Ulrich bácsit is simán megszégyeníti. Emellett pedig rendkívül jól játszik. Nagyon király produkció volt, amit Csihar Attila és Anselmo is majdnem végig figyelt. Engem kilóra megvettek, ahogy pedig Shawn beugrott a végén az totál őszinte, hiteles megmozdulás volt. Ez a banda, produkció egyértelműen nem ide való. Sokkal inkább egy pici klubba. De marha nagy dolog, hogy itt láthattuk őket, nem pedig egy pincében. Ez mindenkinek szolgálhat inspirálólag!
Egy rövid átszerelés után következett a Power Trip, ami azért már jóval több embert, sokkal komolyabban megtudott mozgatni. Ment is a circle pit, a hangbang és még egy wall of death-re is futotta energiával. Azonban engem megkövez majd az underground közösség háromnegyede ,de szerintem unalmas volt ez a része az estének. A dob és basszusgitár nagyon hangos volt és őszintén, ez a fajta játékstílus, nekem monoton. Ízlések és pofonok (lehet pofonból még ezért kapok is) élőben engem egyáltalán nem győzött meg a zenekar. Korábban több próbát is adtam a zenéjüknek, de sose ragadt meg. Gondoltam élőben talán, de nem…Ettől függetlenül teljesen elfogadom azt is, hogy mások szerint meg rohadt jó zenekar.
Félórás átszerelés és jött az, amire két éve várunk. Szükségünk volt már az újabb klasszikus kosárra. Sok újdonsággal nem szolgált az este a dalok tekintetében. Mi is tizenhárom dalt kaptunk, amiből a tizenharmadik Fucking Hostile Anselmonak már csak szenvedés volt. A New Level, Mouth For War és Strength Beyond Strength nyitó hármassal nem lehet tévedni. Egyből elkapott a stenk, a hangulat engem is. Ráztam a fejem, éreztem a dalokat és arra gondoltam, hogy milyen király dolog, hogy megint lehullott az a bazi nagy PanterA függöny és mennyire király látni ezt a formációt megint.
A színpad két szélén óriás kivetítők voltak, amik folyamatosan valamelyik zenészt mutatták, a középső kivetítőn pedig az adott dalhoz készített animáció ment. Az első igazi népünnepély az I'm Broken alatt jött meg, imádom én is ezt a dalt, utána pedig Phil elárulta azt, amire titkon mindenki tudta a választ. Az este folyamán lesz vendégszereplő, Attila, de most nem is egy, hanem egyből kettő! Így haladtunk tovább Suicide Note Pt. II-val, ahol számomra elérkezett az est egyik érdekes pontja. Két évvel ezelőtt a This Love alatt jött az áttörés és onnantól imádtam minden percet.
A mostani eseménynek pedig ennél a dalnál történt az első töréspont. Jól éreztem magam, jó volt látni ismét a zenekart, még akkor is, ha Phil nem emlékezett rá, hogy mikor is játszottak nálunk. Ellenben a dalnál azt éreztem, hogy egy kicsit elengedték a gyeplőt. Két évvel ezelőtt mindenki megakarta mutatni, hogy igenis, méltóak a névhez. Itt viszont elkezdett lötyögni a produkció. Nem mondom, hogy rossz volt, de pontosan érezni lehetett a korábbi koncerthez képest, hogy ez nem ugyanaz. A This Love- Floods pedig igazi lejtmenet volt, miután Zakk gitárjai túl lettek vezérelve. Persze a testvérpárról készült bejátszásokat így a zenével ma is megkönnyezi az ember, de marha sokat rontott a hatáson. Persze, ki hol állt, ült, helyezkedett, sok mindentől függ.
Ellenben továbbra is azt mondom, hogy az Aréna egy necces koncerthelyszín. Nagyon nem volt mindegy, hogy milyen szögben tartom a fejemet, mert, ha kicsit is oldalra fordítottam jobban a nyakamat, akkor hallottam, ahogy visszhangzik a terem, ez pedig Anselmo énekével eléggé zavaró volt. A Walk alatt Csihar és Vörös Attila is helyett kapott, de igazából nem sok értelme volt, mert a Mayhem frontemberének a mikrofonját egyszerűen elfelejtették bekapcsolni, Vörös úr pedig csak Zakk mellett vokálozott, noha az este után végképp azt mondom, hogy az ő nyakában lenne a legjobb helyen az a gitár. A Cowboys-t mindig öröm hallani, még ezek ellenére is, noha a Walk-ra visszatért a jó hangzás.
Kétféleképpen lehet értékelni az estét. A opció; Tök király, hogy volt alkalmunk újra látni a zenekart, hiszen erre nem biztos, hogy még egyszer sor fog kerülni. Ezt úgy is igaz lehet, hogy az Aréna majdnem koppra lett rakva, noha sok rész levolt takarva a szektoroknál, akkor is rengetegen voltunk, meglepően sokan, de! Nem mai csirkékről beszélünk, Anselmo hangja nem biztos, hogy kibír még öt-hat évet mire mondjuk erre sodorja az élet. Szóval, ebből az aspektusból nézve egy nagyon jó este volt. A B opció: Hogy a Barba Negrában két éve sokkal nagyobb stenk volt, sokkal inkább meg akarták mutatni az embereknek. Sokkal inkább szívhez szólt, személyesebb volt. Noha Vincent soha nem akarta volna már azt a koncertet sem, azért arra büszke lett volna.
