A Pantera legenda. Tök mindegy, hogy élő vagy halott. Teljesen mindegy, hogy Philip H. Anselmo és Rex Brown milyen címen indul neki a világnak. Az teljesen biztos, hogy ha együtt kezdik el tolni a klasszikus dalokat, attól mindenki padlót fog és egyértelmű lesz a siker még akkor is, ha egyeseknek keserű a szájíze.
Amikor megtudtuk, hogy visszatér a Pantera nagyon vegyes érzelmekkel álltam a dologhoz. Valahol ott van bennem a fanboy, hogy ezt látni kell, meg mennyire, király már, hogy Pantera! Ellenben mégis volt bennem valami zavaró érzés, hiszen azért Vinnie nélkül már tényleg van egy olyan olvasata az egésznek, hogy húzzunk le egy réteget az örökségről. Egyértelmű volt, hogy Zakk Wylde lesz Dime helyettese, azonban Charlie-n meglepődtem, nem is kicsit. Izgalomtól fűtötten életemben először léptem át az új Barba Negra kapuit.
Az estét ma a Live Life Hard nyitotta, ami a mai napig nem tudta megtalálni az utat hozzám. Jó eséllyel nem is fogja, mert…. számomra ez az egész megközelítés inkább nu-metalos, amit sokkal jobban el tudok képzelni egy Limp Bizkit, Soulfly előtt, mintsem a Pantera előtt. Pláne, hogy az Élj című számuk egy átdolgozás az első klasszikus Soulfly lemezről. Persze, tudom, hogy Dimebag magyar földi helytartója Vörös Attila, így egyértelmű, hogy nekik kellett először nyitni Anselmóék előtt. Külön-külön remek zenészek alkotják a zenekart, de ez így együtt nagyon nem akar nekem működni. Minden jó véget ér egyszer, meg az előzenekarok ideje is. Így jöhetett az, amire nagyon régóta vártunk.
Mikor törölték anno Anselmo illegal-os buliját lehetett sejteni, hogy van valami a háttérben, nem csak az elszállt üzemanyagárak miatt húzzák-halasztják azt a koncertet. Persze, a Pantera név többeket behúz, mintha csak Philip H. Anselmo játszana.
Mit mondjak? Legyünk teljesen őszinték már most. Két fajta nézőpont létezik. A; teljesen elvakult rajongó vagyok és imádtam minden percét az estének. Igaz, hogy dalokban nagy meglepetésre nem lehetett számítani, ha az ember átnézte a setlist.fm-et vagy éppen bele-belenézett korábbi koncertekbe, de akkor is…. Minden perce egy rock történelmi esemény, amin ott kellett lennünk még akkor is, ha majd megdöglöttem a telt házban (öreg vagyok én már ehhez) és ezzel nem csak én vagyok így. A B opció pedig a objektív (mondjuk a zenéről marhára nem lehet teljesen szubjektívan írni, mivel van mindenkinek egy ízlése); ahhh hagyjuk a francba a szubjektívitást…. Tizenhét voltam újra és csodásan éreztem magam, ezt sokáig fogom emlegetni.
Hogy is ne emlegetném, hiszen a Yesterday Don’t Mean Shit a világ egyik legjobb dala! Nekem külön felüdülés volt, hogy a Great Southern albumról csak egy dalt hallottunk. Több okból is örülök neki. Az egyik, hogy Phil ezeket a témákat soha nem fogja már tudni elnyomni, a másik pedig, hogy ez az album áll tőlem a legmesszebb. Ellenben azt rohadtul sajnálom, hogy a Revolution Is My Name-et soha nem hallottam élőben és jó eséllyel már nem is fogom. Azért meg kell említeni, hogy a Becoming és az I’m Broken páros még mindig libabőrt okoz és torkom szakadtából ordítottam Külön marha jol esett, hogy Csihar Attilát is lathattam a Walk alatt a színpadon. Az meg,hogy a Planet Caravan mekkorát ment…..Egy remek este volt, nincs rá más kifejezés.
Sorolhatnám még, hogy mennyire oda vagyok, és mennyire jól éreztem magam, de sokkal egyszerűbb, ha most felkészítem a környezetemet arra, hogy napokig csak Pantera fog szólni. Egy dologra azonban kíváncsi leszek. A marketing mennyire volt marketing? Tényleg a rajongókért, az örökségért van-e ez a turné sorozat és lassan, de biztosan kifut az egész, vagy innentől kezdve a Pantera addig fog dübörögni és válik egy elázott nosztalgia kazettává, amíg Anselmo fel bírja vonszolni magát a színpadra. Az idő majd ezt is eldönt!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
