Hihetetlen, hogy ebben az évben milyen albumok ünneplik a kerek évfordulójukat. Holnap éppen a “modern metal” egyik úttörője a Fear Factory ünnepli második albumának a harminc éves évfordulóját. Nézzük meg együtt, hogy milyen is a Demanufacture.
Számomra ez a zenekar tipikusan olyan, mint a Soulfly. Mindig érdekel, hogy éppen mit csinálnak, de aztán valahogy el robognak mellettem, hogy aztán bizonyos időközönként totál rájuk kattanjak. Egyik reggel ugrott be, hogy úgy meghallgatnám a Replicát és innentől beszippantott a félelem gyár teljes második albuma és akár akartam, akár nem, folyton ezt hallgattam. Totálisan elkapott a steril sound, ami ebben az esetben tökéletesen kerek képet alkot. Soha nem ez volt a kedvenc albumom a zenekartól, de nagyon jól esett a héten újra felfedezni magamnak, de nézzük, hogyan is kezdődött, amikor is elvileg a grunge megölte a metalt (dehogy ölte meg…)
A Demanufacture egy konceptalbum, ahogy azt már megszokhattuk a zenekartól. Egy férfi küzdelméről szól a gép által irányított kormányzat ellen, és minden dal egy fejezet az életében. A banda elmondása szerint az album a The Terminator című filmből merített nem is kevés ihletet. Aztán ki tudja, lehet pontosan ezt a storyt éljük most át? Ezt az albumot eredetileg a producer, Colin Richardson keverte, aki mindkét feladatot (producer és mixing) is ellátta a banda bemutatkozó albumán. A mix során azonban nézeteltérések alakultak ki a zenekar és a producer között, és Richardson nem akart túlságosan eltávolodni a Soul of a New Machine-től. Az album utolsó mixét ezt követően Greg Reely, Rhys Fulber és a zenekar hozta létre. Az albumot a New York-i Bearsville Studios-ban vették fel. Van egy vicces story is erről az időszakról. A zenekar minden volt csak halk nem. A stúdióban tartózkodott Bon Jovi is, aki ekkor rögzítette a These Days című albumát. A Fear Factory a szomszéd stúdióban volt, és a Bon Jovi egyik hangmérnöke megkérte őket, hogy halkítsák le a hangszereket, mivel azok be hallatszanak a szomszéd stúdió dobmikrofonjaiba és zavarják a felvételeket. Hogy ez mennyire igaz, arról Dino-t kellene megkérdezni, talán egyszer, ha lesz rá lehetőségünk…
A mintákat, loopokat és elektronikus textúrákat Rhys Fulber kezelte az album során, Reynor Diego pedig további mintákkal és billentyűs részekkel járult hozzá a kerek hangzáshoz. A címadó dal nyitó riffje a 19. helyre került a Total Guitar "Minden idők legnehezebb riffjei" listáján. Bár Christian Olde Wolbers az album basszusgitárosa, és szerepel a banda fotóin is, Dino Cazares többször is azt állította, hogy ő maga basszusgitározott az összes számban. Ennek azonban ellentmond az egykori dobos, Raymond Hererra, aki azt mondta, hogy Olde Wolbers teljes jogú tag volt a produkció alatt, de nem játszott fel minden számot, mivel Cazares sok riffet áthangszerelt menet közben. Old Wolbers később azt nyilatkozta, hogy voltak dalok, amikhez hozzájárult hiába csak ekkor került be a zenekarba, de Dino-é az érdem igazából. A Zero Signal a Mortal Kombat című film filmzenéjén is szerepelt, és részben a Scorpion és Johnny Cage harci jelenetében is hallható, bár a dal instrumentálisan található meg a filmben. természetesen a friss hangzás miatt a zenekart több filmben is felfedezhetjük például a Terminator második részében is.
Furcsa gyerekkorom volt. Amikor fiatal voltam akkor jelent meg csomó ma már klasszikus album. Valahogy ezek a zenék eljutottak hozzám már egészen fiatalon, de hét évesen nem annyira pörögtem ezen, mintsem a Hupikék Törpikéken (azért a Buli van aprajafalván még ma is menő) emiatt sokkal később ütöttek ezek az albumok nekem nagyot, de mégis ott voltak a hipotalamuszban és amikor megtaláltam őket tizenévesen magamnak régi ismerősként köszöntek nekem. Ezért van, hogy a nyitó Demanufacture dob sound és a riffek, na meg a csomó sampler olyan, mintha a DNS-embe lenne kódolva. Dino Cazares-t a világ egyik legjobb gitárosának tartom. Most sokan elhűlhetnek, pláne, hogy többségében aki ismer tudja, hogy nem az ilyen fajta muzsikán pörgök. Ellenben Dino iszonyatosan pontos, karakteres sound-dal és játék stílussal, amit könnyű felismerni. Ezért is gondolom úgy, hogy a világ egyik legjobb gitárosa, aki rengeteg későbbi kedvencemre volt vagy van hatással. A dobok hangzása hagy némi kívánnivalót maga után, ezt a későbbiekben fejlesztette tökélyre a zenekar, de megszólalásban, stílusban iszonyatosan nagyot alkottak már ‘95-ben is, szerintem. Az album nyitó tétele egy tökéletes előrejelzés, hogy mire is számítsunk, mire várhatunk. Mondhatjuk azt is, hogy egyáltalán nem árulnak zsákbamacskát. Atompontos szaggatott riffek és olyan dallamok, ordítások, amik egy csapásra az ember fülébe ragadnak. A dobbal tökéletesen együtt lüktet, lélegzik a gitár és talán ez is egy nagy előnye a zenekarnak, hogy nem csak a ritmusszekció lélegzik együtt. Ha netalán-talán aludnánk álmunkból a Self Bias Resistor azonnal felkelt. Az ébredést feldolgozó dal tele van iszonyatosan feszes, gyors tekerésekkel, azonban nekem mégsem ez a kedvenc részem a dalban, nem is a fogós refrénnek, amiket bármikor fel tudok idézni még úgyis, hogy nem vagyok egy elvakult Fear Factory rajongó. A dal feléhez közeledve jön egy rész, ahol lefelezik a tempót, és egyből megmozdul a nyakam. Zseniálisan szól a ride-os kíséret amire ráépül a gitár. Természetesen hamar véget vetnek ennek a kellemes résznek egy agresszív, közös tört ütemmel. Ellenben a dal végén visszahozzák ezt a megoldást, ami az egyik legjobb megoldás a lemezen. A Zero Signal olyan érzetet is kelthet az emberben, mintha újraindulna a lemez. Egy az egyben innen is kezdődhetne minden és akkor is marha kerek lenne. Azért valljuk be, hogy tökösek voltak a srácok, hogy az album első négy dalát ennyire keményen oda pakolták, igaz még csak a harmadiknál járunk.A lassított ütemek itt is megtalálhatók és ezek egyből magukkal ragadják a szívemet. Annak idejeén sokan csináltak hasonló, meghökkentő tempóváltásokat, elég csak, ha a Sepultura Refuse/Resist dalára gondolunk, noha ott éppen gyorsabb lett minden.
A Replica egy nemzedék himnusza. Senkinek nem kell bemutatni ezt a dalt. Annyira klasszikus alapvetésé vált, hogy szinte egyetlen középsulis suli buliból sem hiányozhat ez a tétel. A New Breed rengeteg zenekart inspirált ebben egészen biztos vagyok. A zene egy jó nagy adag techno alapot is felvett, amik akár egy Rammstein remixből is származhatnak. A légvédelmi szirénák egy olyan félelmet keltenek az emberben, amire nem feltétlenül van felkészülve. Természetesen a dal haladtával és az elmebeteg, emberfeletti kétlábdobos témákkal ez a rész eltűnik a dalból egy jó időre. Zenész fejjel megfordul az ember agyban, hogy ezt élőben eljátszani egyszerűen lehetetlen. A Dog Day Sunrise a maga középtempójával egy kis lélegzetvételhez engedi jutni a hallgatót. Kíváncsi lennék, hogy valaha vajon Burton tényleg el tudta-e énekelni ezeket a témákat. Imádom lemezen a hangját, de élőben már többször okozott csalódást, illetve egyszer nem okozott, mert egyszerűen nem lehetett hallani belőle semmit. A Body Hammer groove-jait szeretem, a rengeteg samplerrel egyetemben. Lassú és megzúz, akár a legkeményebb kalapács. Nagyon jól érezte a zenekar ekkoriban, hogy miből mennyi és, hogy legyen felépítve. A Flash Point a lemez egyik legrövidebb dala, csa a New Breed előzi meg. Ennek köszönhetően lendületes, lehengerlő. itt azért én éreztem egy jó adag Nailbomb hangulatot mindig is. Ebben az időben Max és Dino eléggé sokat lógtak együtt, Dino kivett a Point Blank munkálataiban is a részét, ha minden igaz, így nem meglepő ez a dal. Az H-K visszahozza a rengeteg samplet, bejátszást, koncerten anno biztos hatalmas hasznát vette a zenekar, hogy lélegzetvételnyi időt nyerjen vele. Burton itt nem a legegyedibb témákat hozza, ellenben a több sávos éneknek köszönhetően izgalmassá válik a dal, remekül belesimul a lemez összképébe. A következő dal a Pisschrist, ahol ismét csak a dobok villantanak nagyot, illetve a nyitó nóta mellett ez az egyetlen dal, amiben mind a három hangszeres zenész megvan jelölve, mint szerző. A lemezt záró A Therapy For Pain belőlem mindig vegyes érzelmeket váltott ki. Van amikor marhára tetszik, és imádom, máskor viszont teljesen feleslegesnek érzem az egészet.
Összességében nagyon szeretem ezt a lemezt, és igazából mélyen alulértékeltnek tartom manapság a Fear Factory-t miközben olyan zenét alkottak ezelőtt harminc évvel, ami simán kiállta az idők próbáját. Noha az alul értéketlségükhöz nagyban hozzájárult, hogy Burton-t évtizedekig nem tudták/akarták elengedni, az énekes azonban nagyban hozzájárult az imázs lerombolásához. De ki tudja mit tartogat Milo-val még a zenekarnak a jövő?!
