Nem mondhatnám, hogy a tizenhárom évesre nőtt kis buksi fejem belseje még anno, dalszövegek apró szövésű kis szitája lett volna, amely gondos mozdulatokkal hinti el lelkem legmélyébe a jót. Amit elejétől a végéig kívülről tudtam az egy bizonyos szegedi zenekar Erdős Péterhez írt szonettje volt egyedül. Egyébként meg szilaj BMX természetemmel harmóniában hajamat csak a thrash metál vitte el mindig. A burámat megkerülő és bámulatosan szédítő körökre. Amiből mondjuk le is vezethető talán, hogy Billy bácsi szövegeitől akkor sem tartottam volna, ha mondjuk még értem is őket, miközben a szűkülő gyerekszobában egyfolytában meghallgatom. Ahogy ma sem neheztelek rá azért, mert akkor megkapta tőle mindenki. A különböző rasszokra, a kövérekre, a pöcsfej politikusokra és mindenki másra, aki önmaga paródiájává vált ugyanis bőven ráfér a cink még ma is. Én haragudni csak is azért haragszom az M.O.D. frontemberére, mert a születésnapomra időzített második budapesti koncert előtt feloszlatta ezt a bandát megint.