Nem mondhatnám, hogy a tizenhárom évesre nőtt kis buksi fejem belseje még anno, dalszövegek apró szövésű kis szitája lett volna, amely gondos mozdulatokkal hinti el lelkem legmélyébe a jót. Amit elejétől a végéig kívülről tudtam az egy bizonyos szegedi zenekar Erdős Péterhez írt szonettje volt egyedül. Egyébként meg szilaj BMX természetemmel harmóniában hajamat csak a thrash metál vitte el mindig. A burámat megkerülő és bámulatosan szédítő körökre. Amiből mondjuk le is vezethető talán, hogy Billy bácsi szövegeitől akkor sem tartottam volna, ha mondjuk még értem is őket, miközben a szűkülő gyerekszobában egyfolytában meghallgatom. Ahogy ma sem neheztelek rá azért, mert akkor megkapta tőle mindenki. A különböző rasszokra, a kövérekre, a pöcsfej politikusokra és mindenki másra, aki önmaga paródiájává vált ugyanis bőven ráfér a cink még ma is. Én haragudni csak is azért haragszom az M.O.D. frontemberére, mert a születésnapomra időzített második budapesti koncert előtt feloszlatta ezt a bandát megint.

Pedig az a három évvel ezelőtti első idelátogatás a Kontrában - ahol Tizi is csak annyit bírt mutatni a színpad széléről, hogy akkor most végünk lesz simán - valóban olyan buli volt, hogy az a faltól-falig tolta ki a crossover erőteret. Amibe, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ott és akkor az M.O.D. simán demonstrálta, hogy ez nem egy rövid hatótávolságú nosztalgiahajó, amihez mindössze néhány mocskos papírpénznyálazó őslénypark turné van megírva. Talán ezért is volt csalódás, hogy Billy Milano másfél évvel később szélnek eresztetett mindenkit. Ahogy aztán így lett később nagyobb a boldogság, hogy pontosan azokból a fazonokból szervezte újjá legendás zenekarát, akikkel akkor itt együtt és tulajdonképpen a banda harmadik nekifutása óta tolja. Az új albumot illetően egy másik számba vehető ígérettel. Méghozzá, hogy a Busted, Broke & American című tizedik nagylemez ismét a Megaforce kiadónál jelenik meg. Ahogy a legjelentősebb korai anyagok is mind.

Ehhez képest mégsem kaptam meg azt, amit igazából vártam ettől az új cuccostól. Ez pedig azt hiszem a legjobb kanyar is egyben, ami a maga váratlanságával odatolakodott elém ezen a tízszámos albumon. A stílus egyik koronázatlan királya ugyanis úgy tűnik meghagyja ebben a súlycsoportban az aktuális bajnoki címet az olyan fiatal bandáknak, mint a Municipal Waste vagy a Power Trip. Szóval az új M.O.D. ahelyett, hogy nyolc kézzel próbálta volna meg megkaparintani a crossover koronát megint - lemásolva ehhez persze az ősöreg önmagát - inkább csinált zsigerből egy nagypofájú lemezt, amin van tíz olyan bakancsos punk nóta, ami különbözőségben, dallamban és izomban sem szenved hiányt.

Ilyen szempontból tehát tök fordulatosnak is mondható az album. Legalább annyira, mint ahogy a tíz évvel ezelőtt megjelent Red, White & Screweds is az volt. Csak amíg ott a Mucky Pup és a Prong által felállított külső határok közé pofozva passzolgatták a kortárs crossover témákat - erős metál gitár dominanciával - addig itt sokkal jellegzetesebben van jelen a korai nyolcvanas évek kopaszra nyírt punkzenéinek hatása, mondjuk az olyan odarúgott számokban, mint a Hooligan. Gyors és primitív, fogós és himnikus. Ahol a refrén persze mindenkié. A Negative Approach és a Token Entry mintájára.. Hiszen mikor New York épp elkezdte kiizzadni magából az ökölrázó közösségi hardcore legjobbjait, Billy Milano pont ott volt. Ahogy arról a Fight és a Shattered Dreams & Broken Glass című számok szövegében is megemlékezik. Hibátlan zenei csomagolásban. Szép kockás ingbe bújtatva pár helyen a hetvenes évek punkrockjával a két említett szám féktelen dinamikáját. Amik a címadó dallal egyetemben sikerültek szerintem olyan veretesre, mint az utolsó Sheer Terror lemezen pár hasonlóan ütős nóta. Ennek ellenére mikor a Billy Be Damned, a They vagy a Go Go Revolution pörögtek gyors egymásutánban már többedjére, nekem mégis a Blood For Blood neve ugrott be egyértelműen. Meg az utolsó albumuk Serenity címmel. Ami az énekstílust, a hangulatot és a hangzást tekintve is az, amihez jól lehet hasonlítani az új M.O.D. lemezt. Ami igazából olyan, mint egy utcagyerek szíve. Nagyon nem könnyű, de azért nem is mindenhol kemény. Viszont a helyéről majd kiugrik mindig. 

Szóval megúsztam megint. Ami miatt a leginkább aggódtam, mikor elkezdtem lemezekről írni. Hogy egyszer szembe jön majd egy legenda, akiről a legkisebb betűkkel kell majd kiírni, hogy rohadtul elcseszte. Mert unalmasabb lett mint az a program, amikor meztelenre vetkőzöl otthon és aztán vigyázol a ruhádra. A világ egyik legjobb lemezének frontembere azonban nem cseszte el. Nem egy könnyű fazon, ezt mindenki vágja - Eisenhover és Kennedy kivételével itt is mindenki megkapja - de frankó döntést hozott mikor újra összerántotta magát és ezt a bandát. Amiben a dobon és a gitáron is hallani két nagyon fontos dolgot. Hogy pofátlanul féktelenek és fiatalok, meg dél-amerikaiak ezek a gyerekek. Ezzel a vehemenciával és ehhez mértem hozzák tehát azt, amit pontosan kell. Hogy a Method of Destruction továbbra se legyen olcsó sörkorcsolya a levitézlett tagoknak. A novemberben esedékes újabb budapesti koncertjük alatt pedig Tizi elégedett feje viríthasson majd a kendő alól kifele, de nagyon és megint!