Az archaikus vágyálmokról pontosan tudjuk, hogy azok mindig is körüllengték a tradicionális metál zenét, mint a sólymoknak fészket adó fák csúcsait a reggeli szellők. Hiszen azt a hiányt, amit a férfiak lelkében okoz az, hogy ma már nincs harcmező és utolsó roham, nem pótolhatja mindaz a hétköznapi próbatétel, ahol a Csodaszarvas helyett a busz után ügetünk, mint ahogy a Tesco pénztárnál szombatonként felsorakozva sem igazán a csatatéren vagyunk. Az edzett fémek zenéje azonban bátor szívünket mindig megszólítja, eszünkbe juttatva azt, hogy egykor hősök voltunk. Minthogy annak az együttesnek a zenéje is lángoló emlékezet, kik zászlójukra az örök történelmi emlékeink megéneklését tűzték ki célul. Afféle lendülettel, ami a csapzott hajszerkezeteket pont olyan szellők keltésére készteti, mint amilyenek között a sólyom maga is él. Fakó lovak monoton dobogásától vezetve a harci éneket, mely rezzenéstelen arccal sejteti meg azt, hogy milyen is az, amikor egy Bárd végül teljesen lesújt.