Próbáld meg úgy intézni az időbeosztásod, hogy a sűrű, mindennapi teendőid mellett legyen legalább(!) egy teljes órád önmagadra, a lelkedre, hogy legyen időd megismerni egy olyan világot ami talán képes egy kicsit kiszakítani a minden egyes nappal egyre unalmasabbá, egyre pokolibbá váló verkliből, ebből a sok esetben már depresszív, keserű monotonitástól kiüresedett hétköznapi szürkeségből, mely gonosz vigyorral az arcán fal fel napról-napra egyre nagyobb darabot a lelkedből. Egészen addig, míg ezt az egy órát sajnálod önmagadtól, ne csodálkozz azon, hogy nem veszed észre a lábad előtt elterülő jeleket, melyek, mintegy előrelegyártott lábnyomokként könyörögnek azért, hogy rájuk lépve kövesd őket, hogy elvezessenek egy olyan kis rejtélyes ajtóhoz, amely mögött egy vadonatúj, eddig még ismeretlen világ tárulhat eléd. Habár az ajtó (még) zárva, a kulcs mégis ott lapul a zsebedben, ám ne csodálkozz azon, ha a zárhoz érve a kulcs minduntalan egy gumiállagú masszaként fog szétfolyni a tenyeredben, miközben arcot öltve, kedélyesen rajtad hahotázik. Hunyd le a szemed, add át magad annak a kellemes belső nyugalomnak, ami belőled szippantja magába a külvilág ingereit, lecsitítva ezzel minden zörejt, gondolatot, érzést. Egy mély levegőt követően hagyd, hogy a kezedben lévő kulcs irányítson téged, és a zárba érve megnyissa előtted azt a még ismeretlen, ám minden kétséget kizáróan gyönyörű és izgalmas világot, ami talán képes lesz egy szinttel feljebb emelni a lelkedet. Aztán lépj be.