A stíluskavalkád egészen enyhe kifejezés arra a zenei világra, melyet az ausztrál Closure In Moscow egyedülállóan, és egyre nagyobb visszhanggal képvisel napjainkban. A kezdetekkor még főként post-hardcore és prog rock műfajokból táplálkozó szerzetek tavalyi, második nagylemezükkel, a közönség mellett jelentős kritikai sikerként is elkönyvelt Pink Lemonade-del már kitűnően levetkőzték a The Mars Volta-hoz való hasonlítgatást, hiszen pazarul és a lehető legtöbb kreativitással emelték a ’70-es évek funky és disco hatásait át, egyébként sem mindennapi muzsikájukba, ezzel még sajátosabbá téve azt.

Május 25-én először láthattuk itthon a Dance Gavin Dance-et  európai turnéja keretében. A számomra stílusát tekintve nem tisztán behatárolható együttes 2 előzenekarral érkezett az A38 hajó tetőteraszára. A tervezettnél ez eggyel kevesebb, ugyanis a Climates lemondta a turné 3 állomását köztük a magyarországit is. Így három énekközpontú zenekar koncertjét élvezhettük. Ezek közül csak a The Elijah járt már hazánkban, ők viszont kétszer is, egyszer a Hopes Die Last, egyszer pedig a Hawthrone Heights társaságában. Mivel egyik eseményen sem voltam, nekem ez is újdonság volt. A DGD-t tekintve csak az új énekesben kételkedtem. Aki követi a zenekar életét, tudja a  Jonny Craig-es történetet, és azt is el tudom képzelni, hogy egy-két rajongó az énekescsere miatt maradt otthon. Nekem így is kötelező programnak ígérkezett, de azért utána néztem az új énekes munkásságának, ami legkevésbé sem volt meggyőző. A szólólemezének hallgatása után el sem tudtam képzelni milyen lehet a Dance Gavin Dance-ben....borzalmas az a lemez. Viszont a helyzet Jonny Craig-gel is hasonló mostanában. Az első szólóalbuma nekem nagyon tetszett, de ő is egy populáris, unalmas irányt követ újabban, ahogy ezt az új DGD énekes Tilian Pearson is teszi.