RockStation


Lenny vagy nem lenni? - Lenny Kravitz a Papp László Sportarénában

2008. július 26. - SAABI

A nem mindennapi zenei világgal megáldott feketebőrű énekes, zenész és dalszerző 2008. július 22.-ei budapesti koncertjéről Bono mesél nekünk. Ezúton is köszönjük neki az alábbi írást. 
(A képeket a hardrock.hu -ról nyúltuk TT -től. Thanks! ...és bocs...)

------------

Kicsit kínos lenne, ha alig lézengenénk a koncerten, mondom a barátomnak, amikor eldöntjük, hogy megnézzük, mit tud Lenny Kravitz 2008 nyarán. Az aggodalom utóbb teljesen feleslegesnek bizonyul. Már az online jegyvásárláskor kiderül, hogy a küzdőtér sold out, a belépéskor pedig „jegyet veszek”-et mantrázó alakok járnak a bebocsátásra várók között, kevés sikerrel. Ehhez képest az Arénában szellős telt ház van, amit az Index kritikusa szellős félházként aposztrofál. Feltehetőleg mindkettőnknek igaza van, s az ellentét feloldásának kulcsa a hülye (értsd: túl szigorú) biztonsági-tűzvédelmi előírásokban keresendő, amelyek nem engedik, hogy egy-kétezerrel több állójegyet értékesítsenek. Emellett azért jó pár szék is üresen árválkodik. Az egyik biztonsági fazon bennfentes infóként azt mondja, hétezer embert vártak a koncertre, de talán nyolc-kilencezren is lehetünk.

A koncert a kötelező késéssel, fél tíz után néhány perccel kezdődik. Már az első taktusoknál mellbevágó a tökéletes, erőteljes hangzás, és az, hogy Lenny a küzdőtér közepén felállított alkalmi színpadocskán fog bele az új lemez címadó dalába, a Love Revolution-be. A kérdés, hogy le lehet-e menni a lelátóról, már ekkor eldől, százával rohannak le a rajongók, akiknek átlagtípusa  egyébként a 28-35 év közötti, műkörmös, kis retikülös nő, oldalán párjával. A 32 millió eladott lemezt és néhány Grammy-díjat magáénak tudó sztárt azonban korántsem akarják szétszedni, inkább diszkréten fotózzák a mobiljukkal, mint egy cirkuszi állatot. Lennyt aztán néhány biztonsági ember gyorsan a színpadra „menekíti”, amely nothing but pure stage: néhány tucat színes lámpa meg egy üvegzongora adja a látványt, nyilván, hogy a hangsúly a zenén legyen.

A zenészek tudása megkérdőjelezhetetlen, a főszereplő hangja meg elképesztően tiszta, a vártnál is erősebb és finomabb, minden magasságban. Márpedig magasságok akadnak, hiszen nem a Love Revolution- vagy a harmadikként előkerülő  Always On The Run-szerű pörgős darabok adják az este gerincét, hanem az érzelgősebb, soulosabb, általam annyira nem kedvelt nóták, mint például az It Ain’t Over (Til It’s Over) vagy az I’ll Be Waiting.

Ugyanakkor mindegyik élvezhető, és sok esetben önfeledt jammelésbe csap át az előadás. Lenny teljes erőbedobással, nagy tűzzel játssza végig a két órát, szünetet csak akkor ad magának és a többieknek, amikor a dobos tízperces fergeteges szólóval izzasztja magát.

A végét aztán különösen meghúzzák; a Let Love Rule, és főleg az egyben eljátszott American Woman–Fly Away – meg egy kis szóbeli ráhatás – talpra ugrasztja a lelátón ülőket is, így a végén sikongatva-dobogva-örjöngve követeli a publikum a ráadást. Lenny visszajön, és közli, szeretne valamit mondani: egy-két perc alatt lecsendesíti a közönséget, majd irtózatos energiával belecsapnak az Are You Gonna Go My Way-be, amiről a „Lenny vagy nem lenni” pólót kreáló barátom azt mondja, ha nem játsszák el, megeszi a szalmakalapját. Az egész stadion úgy ugrál, mintha a U2 a Where The Streets Have No Name-et nyomná.
 

Are You Gonna Go My Way? Egy ilyen koncert után mit mondhatnánk: megyünk, Lenny, megyünk.

Bono

 

süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum