Egyszer olvastam, hogy minden zenekarnak egyetlen egy eredeti, önazonos albuma van csak a karrierje során, ez pedig a legelső, amikor még semmilyen elvárásnak nem kell megfelelniük. Sem maguk felé, sem a közönség felé. Egyszerűen csak kiadják azt, amik ők maguk valójában, ellenben utána már mindig meg akarnak felelni. Jobb legyen, mint az előző lemez, többen jöjjenek ránk, itt jobban szóljon a gitár stb. A Deftones már első alkalommal sem okozott csalódást. Harminc éves az Adrenalin!
A kétezres évek elején eléggé rajta voltam a skandináv rock ‘n’ roll-on, The Hellacopters, Gluecifer, The Hives, Refused meg ilyenek, aztán valahogy elhalt ez az érdeklődés, illetve a nagy kedvencek vagy földbe álltak vagy hosszabb szabadságra mentek.
Az 1995 óta gyaluló finn szimfonikus black metal banda, az ...and Oceans tulajdonképpen egy jó ideje már simán beleesik az experimentális metal kategóriába, ugyanis a zenekar a második nagylemeze után arculatváltásba fogott: egy logóváltoztatást, valamint egy zenei iránymódosítást eszközöltek a srácok az indusztriális vonalra kanyarodva.
Vannak olyan napok, amikor egyszerűen az ember füle nem kívánja a torzított gitárt. Vannak olyanok, amikor a zenét se nagyon, de mostanában különösen szeretem azokat az albumokat, amik inkább kicsit nyugtatnak. Így volt szerencsém belefutni a Stone Rebel-be is.
Lehet-e bármi újat írni egy olyan markáns zenei világgal rendelkező, közel hat évtizede létező zenekar huszonnegyedik lemezéről, amely jó ideje maga sem akar újat mondani…?! A törekvés elvetélt próbálkozásnak tűnik, azonban kétségtelen, hogy már csak a fenti számadatok miatt is meg kell emlékezni a Curious Ruminant-ról.
(Tribute bandákat bírod?) Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt az Akela Fenevad c. lemeze. Most egy másfajta élménnyel "kedveskedett" a zenekar. A farkasok legutolsó lemeze finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Aztán tanultam új kifejezést is: steampunk metal - nem is értettem, mi ez - , de ez sem tudta alulmúlni az újabb nemzeti rock csapást. De jött az AWS, a Thy Catafalque és mások, hogy egyensúlyba hozzák ezt az epizódot is.
Szerintem, aki a rock/metal megújításán fáradozik, jobb, ha elengedi a dolgot, mert ez valami olyasmi, mint a világbékét megcélozni: nem fog sikerülni. A komolyzene vagy a jazz megreformálását sem erőlteti már senki, minden lehetőség kiaknázott, a kör bezárult, kész, vége van, ennyi. Megy ezerrel a nosztalgiázás, maradnak a régi szép emlékek. De ez baj? A válaszom egy határozott nem.
Robert Majd leginkább a Metalite basszusgitárosaként ismert, de van két hobbizenekara is, a Nighthawk és a Captain Black Beard. Idén az utóbbival adott ki nagylemezt, ami igencsak jól sikerült.
Szia Bátyus! Sátánnal mi a helyzet? Hangozhat a kérdés hatodik alkalommal 2025-ben, amikor is Tobias Forge a nagyérdeműnek is bemutatta a zenekara hatodik stúdióalbumát a Skeletát. Természetesen piros betűs napként volt belevésve a naptárba, hogy jön az új Ghost lemez, így egyértelmű volt, hogy azonnal nekiesek.
Be kell vallanom, hogy totálisan becsavarodtam Manson kétezres évekbeli trilógiáját záró albumába. A Holy Wood valamiért nálam mindig perifériára szorult, pedig most úgy gondolom, hogy az egyik legjobb lemeze az énekesnek. Simogassuk is meg együtt ezt az albumot hiszen huszonöt éves lett.
A Kepler-10b, Görögországból érkezett hozzánk, hogy meghódítsa Európa többi részét is, de vajon sikerülni fog nekik? Elvisznek minket egy új bolygóra, ahol még mi sem jártunk, amit csak ők ismernek? Vagy új csillagképet fedezünk fel?
A Landmvrks új albuma a The Darkest Place I’ve Ever Been, már a címével is elárulja, hogy mélyebb, személyesebb vizekre evezett, mint valaha. A francia csapat 2014-es megalakulását követően a debütáló Hollow 2016-ban jelent meg – akkor, amikor a metalcore épp veszített a lendületéből, sok banda új irányokat keresett vagy egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. Az őszinte bemutatkozással a gallok megmutatták, hogy még teremhet a színtéren babér, és a következő években fokozatosan építették ki saját hangzásukat, amely a 2021-es Lost In The Waves lemezen már markánsan megmutatkozott. A The Darkest Place I’ve Ever Been ehhez képest még tovább megy – zeneileg és szövegvilágában is. A zenekar elmondása szerint ez az eddigi legsötétebb anyaguk, ahol nem féltek mélyre menni és bevállalni a kockázatot. Tematikusan is összefüggő egészet alkot: a számcímek és hangulatok alapján egy férfi belső harcának stációin vezet végig a 11 dalból álló album.
A svéd hard rock csapat váratlan húzással egy minialbummal jelentkezett. A The Leftovers, Vol. 1 azért érdemes a figyelemre, mert – szintén váratlan módon – csupa remek dalt rejt.
Mikor annak idején csatlakoztam a Rockstationhöz, csupán annyi iránymutatást kaptam a tematikát illetően, hogy írhatok bármiről, amiben van gitár. Az új The Mars Voltában van gitár…legalább is azt hiszem.
Talán kissebb merítés lett ez, mint a márciusi, de olyan zseni lemezek pörögtek ebben a hónapban, ami simán odaérhetnek az év végi top 10-es listámra. Őrült tech. death, elszállós és agyas prog rockerkedés és poszt-black közkincsek az évlemezei sorozat márciusi kiadásában.
Női énekes stoner zenét régen hallgattunk már. Itt az ideje, hogy kicsit újítsunk, nem? Jöjjön is egy spanyol származású zenekar és az ő boszorkány asszonyuk! Itt van a Cruzeiro első stúdió anyaga.
Jeff Waters, aki maga az Annihilator egyszemélyben, a covid-időszak alatt unatkozva úgy gondolta, hogy bő 30 év thrashelés után szívesen készítene egy hard rock szólólemezt. Végül három lett belőle, az All That Jive ezek közül a második.
A Machine Head egy érdekes zenekar. Bármit csinálhat Robb Flynn az emberek, - de én biztosan - kíváncsiak, hogy éppen milyen új lemezen dolgozik. Az tuti, hogy a csávó kitartó és nem adja fel az álmait, illetve töretlenül megy előre. Most megérkezett a zenekar legújabb albuma, ami az UNATØNED címet viseli.
