Az svéd Tiamat az elmúlt években az európai metal színtér egyik megkerülhetetlen tényezője lett. Noha azt gondolom, hogy a Johan Edlund vezette csapat pályája zenitjén már régen túl van az kétségtelen, hogy az ezredforduló környékén mesteri albumokat hoztak napvilágra a Wilhoney és a A Deeper Kind Of Slumber képében. Azóta azonban egy kicsit szürke a kép. Utoljára 2003-ban Prey címmel adtak ki lemezt, tehát rendesen megvárakoztatták a rajongókat. A csapat folyamatosan változott az évek folymán, most Johan mellett a régi dobos társ Lars Skjöld, az A.D. Lord álnéven jó ideje mellette dolgozó Thomas Petersson gitáros, és a szintén egy ideje vele dolgozó session basszer Anders Iwers játszik.
A dark-gót mester, tehát évekig ült a dalokon, érlelgetve azokat. Azonban többször meghallgatva a lemezt, lehet, hogy sikerült túlérlelni egyes dalokat és már a rohadás jelei is mutatkoznak.
A The Temple Of The Crescent Moon-nal dörren meg a lemez. Jó kis Draconian Times-os Paradise Lost-féle dongölés ez. A kettes Equinox Of The Gods rengeteg musical elemmel, operál, pátosszal teli monumentális darab, azonban egy kicsit rideg. Az ezt követő Until The Hellhounds Sleep Again megint Paradise Lost, most a későbbi időkből. Monoton zakatolás van folyamatban, a refrén is a cím ismételgetéséből áll és noha nem egy hosszú darab már a felénél egy kicsit unalmassá válik. A négyes Will They Come atmoszférikusan indul, aztán olyan is marad. Egy kis Katatoniát érzek benne, csak ez közel sem olyan fogós és a refrén sem túl emlékezetes. A Lucienne viszont kellemes darab, a verze alatti billentyű-témáktól egészen a kicsit Type O-s, mély énekig és a közepén lévő bebutulás sem árt a dalnak. A hatos Summertime Is Gone egész jó hegedűszerű témákkal operál, kellemes dark-melankólia a dal, a szóló a közepén pedig igencsak emlékezetes. A dal ezután szépen átmegy a Katarraktis Apo Aima című emelkedő ívű darabba, ami igazán jól sikerült.
A nyolcas Raining Dead Angels olyan, mintha egy kazetta B oldalát nyitná. Dühösebb hangvétel, visszakanyarodás a korai időkbe. Sötét, rideg, epikus. Az ezt követő Misantropolis éles váltás ezután, nyugodt semmittevés folyik négy percben. Az instrumentális Amanitis-be nem kevés vadnyugati feling vegyült, simán elmenne bármelyik cowboyos filmbe, más kérdés, hogy itt mit keres. És igaz ez az ezt követő Meliae-re is. Azt hittem először, hogy Pink Floyd szól, de nem és ez még inkább nem illik bele az eddig hallott dalfűzérbe, ráadásul több, mint 6 percesre nyújtották, amin totál bealudtam a végére. A két dal egy kislemez végére simán elmenne, de így igen csak lehúzza az eddig sem tökéletes összképet. A tizenkettes Via Dolorosa valamire hasonlít, de nem jöttem rá mire, azonban ez még mindig a lemez kellemesebb pillanatai közt foglal helyet. A Circles szomorkás dark-romantika, kellemes vonós témákkal, női vokállal. A záró Amanes egy szikárabb doom riffre-re épül, de végül ez is unalomba fullad. Tény, hogy az utóbbi évek legváltozatosabb lemezét készítette el Edlund, de asztom ez az egyetlen pozitívuma. Mintha kényszer lett volna egy több mint egyórás lemezt készíteni. Erről az albumról simán lehagyható három-négy nóta és akkor még mindig lehetne hiányosságot találni a megmaradókban, de legalább az összkép egységesebb volna. Jótékonyan betudhatjuk a történéseket a mester Görögországba költözésének és az Őt ért mediterrán hatásoknak, de ha nem akarunk jótékonykodni akkor itt lehet, hogy kisebb fajta alkotói válság van, még ha ezek nagy szavak is.
6.5/10
update, ápr. 28.: A teljes lemez meghallgatható az együttes MySpace oldalán!
