Volt idő (még a csapat fénykorában, valahol a 90-es évek elején), amikor rajongtam értük majd valahol a Monster album környékén, amely a világhírt hozó Out Of Time és Automatic For The People után érkezett, elvesztettem a fonalat, értem ezalatt, hogy a túlzott művészieskedés nekem már annyira nem jött be, rajongásom csendes tiszteletbe konvertálódott. Az Accelerate meghallgatása után örömmel konstatáltam, hogy talán ismét van/lesz miért rajongani.

Az Accelerate az R.E.M. 14.(!) albuma (a banda ide s tova már majd' 30 éve tevékenykedik) és szerintem alaposan megleptek vele mindenkit. A sok művészieskedés és gyengécske produkció után ugyanis váratlanul újra felfedezték az egyszerű, lendületes játék örömét és egy tőlük szokatlanul karcos rock lemezt csináltak. Igen, jól olvastátok. Rock lemezt.

A nyitó Living Well Is The Best Revenge sodró tempóját, pattogós basszusát, szikár gitárhangzását hallgatva már sejthető: itt most egy egész más R.E.M.-et fogunk hallani. A kettes Man-Sized Wreath-ban is keményen dolgozik a basszus a kellemes gitárszólamok alatt. A Supernatural Superserious is igazi örömzene, fülbemászó refrénnel. A négyes Hollow Man (videó alább) egy kicsit kommerszebb, slágeresre formált dal, de elvitathatatlan érdeme a lassú-gyors szakaszok váltakozása általi dinamizmus, ami mégsem hagyja, hogy egy legyintéssel túllépjünk rajta.  Az ötödik Houston-ban személyes kedvencem a különös hangzású effekt, amivel teljesen egyedivé és összetéveszthetetlenné varázsolták ezt a felvételt. A címadó Accelerate a lemez egyik legjobbja (ha nem a legjobbja): ismét egy agresszívebb, lendületes, magával ragadó tétel, kiváló basszussal, rendkívül jól eltalált orgonatámogatással a háttérben. A gyors Accelerate-et a lassúbb, merengős  Until The Day Is Done követi, azután a Mr. Ricards következik masszív alapozással, lágyan, de szakadatlan hömpölygő gitárszólamokkal, kellemes emlékeket idézve a 90-es évek elejéből. A múltidézés a kilencedik Sing For The Submarin-nel folytatódik csak hogy megmutassák, még mindig tudnak művészieskedni, de ezúttal nem teszik magasra a lécet; a dal könnyedén befogadható, főleg, ha a közepén hallható dobszólamokra gondolunk. A tízes Horse To Water harsány ébresztőként hat a lassú, merengős dalok után. Na ez már igazi rock'n'roll: gyors, kemény (R.E.M. mércével mérve)  és hatásos, mint ahogy a záró I'm Gonna Dj is.


Szóval a cím teljesen helytálló kérem szépen. Michael Stipe és bandája úgy játszik ezen a lemezen, mintha "bespeedeltek" volna - legalább is az elmúlt évek egy helyben toporgásához képest. A teljes játékidő rövid, alig 35 perc, ami a rohanós tempó mellett talán kicsit még rövidebbnek is érződik. Ennek ellenére mégsincs hiányérzet a végén, a tartalom ugyanis bár tömör, de mégis teljes élvezeti értékkel bír, nemigen lehet elvenni és hozzátenni semmit. Az Accelerate így kerek, ahogy van: görcsös erőlködéstől mentes, felszabadult zenei alkotás, nagyon eltalált, modern, mégis hamisítatlan „oldschool” R.E.M. hangzással.
A lemez megjelenése óta a legtöbb sikerlistán az első tízben tanyázik, szóval úgy tűnik, a világ szereti az új R.E.M. lemezt. Én is szeretem. Szeretgessétek meg Ti is!

9/10