Vannak bandák akiknek elsőre olyan dolgokat sikerül összehozniuk, hogy az ember álla leesik. Hogy ez a génekbe van e kódolva tudja a franc, de ettől még tény, hogy a new york-i Life Of Agony River Runs Red című albuma akkorát ütött a kilencvenes években, mint egy nehézsúlyú bokszoló. Az ezt követő Ugly című korong még viszonylag tartotta az előddel megalapozott magas színvonalat, aztán már csak a süllyesztő jött. Egy ideje megint koncerteznek és július 9-én az A38-as hajón adnak újra koncertet Magyarországon.
Igen újra! Lévén, hogy 1996-ban az Anthrax vendégeként már jártak nálunk a PECSA-ban. Azon szerencsések közé tartozom akik végigugrálhatták az akkori 50 perces bulit.
A new-yorki gettók világából érkező négyes zenéjét sokan szoft hatdcore-nak titulálják, szerintem azonban zenéjük több stílust, többek között crossover és doom elemeket is felmutat, de igazából nem is evvel robbantottak nagyot, hanem azzal, hogy akkoriban újdonságként ható éles tempóváltásokkal operáltak. Képesek voltak a leggyorsabb hardcore szerű zúzásból ultra lassú doom-os riffbe átváltani minden átmenet nélkül. Ehhez még hozzájött a „törpe” énekes Keith Caputo öblös, néhol operénekeseket megszégyenítő hangja és máris valami egészen különös hatású zene állt elő.
Az 1993-ban kiadott River Runs Red Josh Silver producelésében látott napvilágot. Az albumot a Keith Caputo-ének, Alan Robert-basszus, Joey Z.-gitár és Sal Abruscato-dob felállású négyes rögzítette Brooklynban.
A szegény negyedben élők nehezen elviselhető életét „elmesélő” lemez ugyan 13 szerzeményt tartalmaz, ám ezek közül három (Monday, Thursday, Friday) csak egyfajta átkötő, illetve lezáró. A többi tíz pedig egytől egyig hibátlan. A This Time gyors hc zúzdákkal kezd, majd egy gyújtott groovos témával folytatja, Caputo pedig leénekli a csillagokat. A refrén újból hc, telitalálat énekdallammal.
A kettes Underground fojtott énekhangjai közül előbújó gyomrozós lassú riffek után, újból gyors refrénben végződik, abszolút koncertre való. A Monday családi veszekedése után következő rövid címadó hardcore zúzása az öngyilkosság gondolatának zenébe öntése, míg a dühös gyors-lassú Through And Through megint emlékezetes dallamokat produkál.
A vészjósló hangokkal kezdő Words And Music a lemez legjobb riffjében folytatja és itt egy kis billentyűt is sikerült a kiabálós refrén alá csempészni. A Thursday átkötője után távoli hangokból bújik elő a groovos, mélyen betonozó Bad Seed, amely azért a jó kis zúzdákat sem hanyagolja. Az ezt követő My Eyes dallamos gitárjátéka és a refrén alatti döngölés miatt marad emlékezetes. A Respect lebegős gitárjátékkal nyit, aztán Caputo olyan dallammal hozakodik elő ami kitörölhetetlen a fejből. A szoft hc Method Of Groove kiabálós témái és gitárszólója miatt emlékezetes, míg a záró The Stain Remains az emberi élet keserűségeit énekli meg, tökéletes zenei aláfestéssel. A záró Friday tulajdonképpen a már korábban elméleti síkon meglévő öngyilkosság gyakorlatra történő átváltása, az elvágott erekből padlóra csöpögő vér hangjaival.
Az albumot még két nagylemez követte, aztán az énekest drogproblémái miatt kidobta a banda és egy darabig az Ugly Kid Joe volt énekese (!) Whitfield Crane állta mikrofon mögé. Caputo a rehab után kiadott egy szólólemezt, míg a többiek is tették a dolgukat, volt aki projektekben zenélt és volt aki stúdiót nyitott. 2003-ban volt reunion koncert, amit cd-n és dvd-n is kiadtak és 2005-ben volt új album is Broken Valley címmel, és a szekér azóta is fut, bár már korán sem akkora sikerrel, mint a debüt album idején.
Április végén a Roadrunner újra piacra dobta a River Runs Red-et négy bonus nótával (Here I Am, Here I Stay, Depression, Companions, Plexiglass Gate) és egy bonus dvd-vel megspékelve. Most, hogy újra meghallgattam párszor, még az is lehet, hogy ezt is beszerzem.
Diszkográfia:
1993 River Runs Red
1995 Ugly
1997 Soul Searching Sun
1999 1989-1999 Válogatás
2000 Unplugged at the Lowlands Festival '97
2003 The Best of Life of Agony Válogatás
2003 River Runs Again: Live 2003
2005 Broken Valley
