Ha valakinek idáig kétségei lettek volna, hogy a Slipknot mainstream-e, az megnyugodhat, hiszen a banda All Hope Is Gone című negyedik lemeze megadja erre a választ: az. De – ha lehet ilyet mondani – a legokosabb formában az. 

Már az előző lemezen (Vol 3: The Subliminal Verses) is érezhetőek voltak azok a változások, melyek Corey Taylor Stone Sour nevű projektjéből ivódtak át a Slipknot zenéjébe. Ezek a hatások most még inkább jelen vannak és ha le kéne írnom a dolgot valahogy úgy fogalmaznék, hogy az Iowa lemez környékén a porcelánboltban romboló agresszív elefántot mára sikerült megtanítani arra, hogy egy kevés agresszivitást levetkőzve ne törjön össze semmit, mégis egy hatalmas, tiszteletet parancsoló elefántot lássunk benne. Hogy ez a régi hardcore rajongóknak bejön-e az jó kérdés, de azt gondolom több rajongót nyertek, mint vesztettek vele.

E költői képek után lássuk miről is van szó. Sok hatás keveredik itt amit az utóbbi időkben   szedtek magukra, élég csak a grunge-ot vagy egy kis stoner-t említenem, de a régi HC-trash-death-indusztriál zúzdák is megvannak, viszont minden eddiginél dallamosabb ének jellemzi a néhol számonként változó stílusú lemezt. A végeredmény azonban tökéletes egész, egy tökéletes 21. századi modern-metál lemez. A cél nyílván valami hasonló volt és abban is biztos vagyok, hogy rádiók zenei tv-csatornák halálra is játsszák az innen kimásolt klipes dalokat.

Az Execute gitárnyűvős intrója után két korai hatásokkal vastagon megpakolt számmal kezdenek. A Gematria (The Killing Name) és a Sulfer a fejet letépi akkora energia szorult a trash-death-indusztriál témákba. Itt még az ének sem dallamos, néhol csak dühös ordítás, na jó a Sulfer-be szorult egy kis dallam. A változás a nálunk is bemutatott klipes Psychosocial-lel kezdődik. Azt hiszem ma nem lehet nagyobb modern metal nótát írni ennél. Innen már kevesebb a korai hatás, mégis iszonyat jó nóták következnek. Mindjárt itt a nu-metal hatásokkal teli Dead Memories a maga kiváló refrénjével. Az ezt követő szilárdan betonozó Vendetta a címéhez méltó hangulati elemeket alkalmaz, míg a hetes Butcher's Hook hc üvöltései és vastag, tömény hangzása és kiváló szólói miatt marad meg az emberben. A majd hétperces melankólikus, beteg Gehenna nem kevés grunge hatást hordoz magában. Nagyon jó nóta, a refrént hallgatva pedig nekem még szegény, megboldogult Layne Staley neve is beugrott.

A kilences This Cold Black fejet letépő szaggatása szinte pusztító. Az ezt követő málházós, lassan ballagó Wherein Lies Continue beton témáira érkező mega-dallamos refrén éles kontrasztot képez, de a végeredmény abszolút telitalálat. Az akusztikus gitárra épülő, szinte ballada Snuff a régi rajongóknál biztosan kiveri biztosítékot, de én nagy tételben mernék fogadni rá, hogy még klip is lesz rá, mert amúgy jó nóta. A lemezt maga a címadó nóta zárja a maga szikár-trash stílusában amit egy kis samplerrel azért megbolondítanak.

Aki több pénzt szán a lemezre az special edition-ben is beszerezheti az anyagot és a pénzéért kap még 3 bonusz számot /Child Of Burning Time, Vermillion Pt.2 (Bloodstone Mix), 'Till We Die/ és egy 35 perces „így készült” filmecskét Nine: The Making Of All Hope Is Gone címmel.

Az egész produkciót hihetetlen profizmus jellemzi a zenészek tudásán, a marketingen át egészen a felépített koncepcióig. Bár nem vagyok igaz fanatik azt mondom bizony ez év lemeze gyanús anyag, de hogy az év végi listámon nagyon elől lesz az biztos.

10/10

A lemez Pcychosocial című dalához készült videót korábban már bemutattuk, a  Slipknot : Psychosocial - új videóklip című bejegyzésünkben