Mostanában nekem jutnak a legrövidebb albumok. A KGB masszív harminchat perce után itt a – a név dacára magyar – Flying TV tömény harminckét perces bemutatkozó albuma az On Air. Ha ebből a kevés játékidőből leszámítom az utolsó kétperces Time's Up című szösszenetet, amely tulajdonképpen egy ébresztőóra ketyegése egy ébresztésre felszólító csörgéssel a végén, akkor felvetődik a kérdés, milyen zenét lehet kemény fél órában elővezetni?

Számomra úgy tűnik, hogy a fiúk ezzel a zenével külföld felé kacsingatnak. A színvonal és a minőség azt mondom alapjaiban adva is van ehhez, hiszen a megszólalás korrekt és bár nem találták fel a spanyol viaszt, az egyéni íz is megvan az kétségtelen. Mivel 2002 óta léteznek, teljesen normális az is, hogy valamivel ki szerettek volna jönni a srácok, de az is tény, hogy elég karcsú ezt nyolc dalban és harminc percben felvezetni. Még három-négy Seal My Deal típusú dal elfért volna ezen a lemezen azt gondolom.

/a fenti írás a zene.hu oldalon is megjelent 2008.04.09.-én/

Bigott trash- és mosh metálosok most biztos heves anyázásba kezdenek, mert hát hogy a francba lehet, hogy itt nem az Among The Living vagy a State Of Euphoria kerül bemutatásra. Hát mert én ezek megjelenése után ismertem meg ezt a zseniális csapatot és mert John Bush köröket ver (szerintem) az előző énekesre Joey Belladonára.

A zenekar 1981-ben alakult Dan Lilker és Scott Rosenfeld (ismeretebb nevén Scott Ian) által. Gyorsan összeszedtek a haveri körből egy dobost (Charlie Benante), egy gitárost (Dan Spitz), majd csatlakozott hozzájuk végül Neil Turbin is. Első lemezük Fistful Of Metal címmel jelent meg és csak nyomokban tartalmazza azt, amitől ez a zenekar alapvetés lett.   Ezután a Belladona váltotta Turbint a frontemberi poszton és elkezdtek olyan  alapvetéseket letenni az asztalra a 80-as években, mint a Spreading The Disease vagy a fentebb említett Among the Living, State Of Euphoria kettőse.

91-ben beüt a krach, a stúdiófelvételek alatt elázik a cucc és a komorabb hangvételű, felemás Persistance Of Time sem üt akkorát. A kicsit mindig is lágyabb zenék felé vonzódó Belladonával egyre nagyobbak a többiek nézeteltérései, így nem hat meglepetésként hogy rövidesen mennie kell.

És jött a Bush éra. Az Armored Saint volt énekesével készült a 93-as Sound Of White Noise még merít a múltból, de már kísérletezősebb, néhol indusztriál hatásokat is felvonultat. Aztán 95-ben megjelenik írásunk tárgya, amely egyértelműen a csapat egyik legjobb lemeze, rengeteg keményebb, metálosabb hangzáselemmel. A lemezen már nem a korábbi alapítótag Dan Spitz gitározik, hanem a dobos Charlie Benante, aki amúgy az égész lemezt írta. Univerzális dobos nemde? Gitárokon kisegít még a roadból előléptetett Paul Cook, aki aztán később tag is lett.  

Mint mondtam, metálosabb a megközelítés és ez a nyitó, dühös Random Acts Of Senseless Violence-en érződik is. A kettes Fueled könnyedebb, amolyan metál sláger is lehetne, kiváló kétlábgépekkel. A King Size megint ezen a vonalon evez remek refrénnel. Iszonyatos sodrás van a dalban, a szólót szegény Dimebag Darrell (R.I.P.) nyomja és Bush is királyat énekel benne. A Riding Shotgun ezerrel kezdi a rohanást, hogy csak a verzék alatt nyugodjon meg egy kicsit. Dimebag itt is jókat szólózik megint. A Perpetual Motion megint a lazább vonulatból való, szinte már dúdolható, nagy koncertkedvenc. A hatos American Pompeii folytatása az előzőnek, zseniális darab és a dal vége az igazi headbangereknek való. A szitárszerú hangokból előbújó In A Zone masszív betonozással kezd és a faltörő kosként folytatja, az egyik legkeményebb dal a lemezen, abszolút metál A nyolcas Nothing a kedvencem, bár talán a legpopulárisabb – ha lehet ilyet metálzenére mondani – dal a lemezen. A málházosabb, mázsás súlyként gördülő riffeket felvonultató Drop The Ball hamar ellenpontoz. A Tester megint ez a kategória. Mély, zakatoló riffelés, sodró refrén, káosz befejezés. A záró, szinte akusztikus Bare megnyugtatja az addig ezerrel robogó lemezt. Kiváló befejezés.  

Fueled

Blogger-társammal Saabival 96-ban volt szerencsénk a PECSÁ-ban elcsipni a csapatot a lemez turnéjának zárókoncertjén. Életem egyik legnagyobb koncertélménye máig.  

A Stomp 442-t követő nyolcadik Anthrax albummal a  Volume 8 - The Threat is Real-lel a zenekar elérte a mélypontot. Promóció nulla, terjesztés nulla és sajnos a produkció is elég szürke.
2001-ben kitör az anthrax-vírussal kapcsolatos hisztéria, megtalálja Őket a média, de ahelyett, hogy ezt jól meglovagolnák, majdnem visszavonulót fújnak és még a névváltoztatás gondolata is felmerül. Meglátszik, hogy sohasem voltak a mainstreamben. Más már ebből milliókat kaszált volna. Ezt követő – ezidáig utolsó - stúdióalbumuk We've Come For You All címmel 2003-ban jelent meg tőlük, amely egy nagyon minőségi alkotás. Aztán csend. Bush kilépett, mert nem viselte túl jól, hogy a zenekar reunion koncerteket akar adni Belladonával. Aztán Belladonát újra bevették a csapatba, majd megint kilépett. Most éppen egy bizonyos Dan Nelson nevű fickó a csapat énekese, és bele hallgatva a fickó korábbi csapatának dolgaiba elsőre szöget ütött, hogy hasonlít a hangja John Bush-éra.

Hogy ekkora keverések után mit tesznek le asztalra azt nem tudom, de a múlt eredményeit ne vegyük el tőlük, mert az igazságtalan volna.

Nothing

Diszkográfia:
A Fistful Of Metal – 1984
Armed And Dangerous EP – 1985
Spreading The Disease – 1985
Among The Living – 1987
I’m The Man – 1987
State Of Euphoria – 1988
Penikufesin EP – 1989
Persistence Of Time – 1991
Sound Of White Noise – 1993
Live-The Island Years – 1994
Stomp 442 – 1995
Volume 8-The Threat is Real – 1998
Attack Of The Killer A’s – 1999
We’ve Come For You All – 2003

Most elvileg hülyeséget csinálok, mert éppen arra készülök, hogy vérrel és izzadtsággal megszerzett Kedves Látogatóinkat, azaz benneteket átirányítsalak a PlanetZ magazin oldalára, de mai napon annyi jó hallgatni és néznivalóval rukkoltak elő, hogy a műfaj és rajongói iránti elhivatottságom nem engedi, hogy ne tegyem.
(Amúgy meg megérdemlik, mert úgy gondolom, jelenleg a Planet kishazánk legszínesebb, legjobban élő online rockmagazinja és még az ingyenes(!) nyomtatott változata sem kutya.)

Itt van mindjárt a Fish! új háromszámos EP-je, amely 1 hétig hallgatható ingyé a PlanetZ oldalán. Meghallgatásra érdemes, bár lehetne azért még jócskán javítani a hangzáson, hogy igazán dögös rock'n'roll legyen belőle (mint pl. a "You vs Me"). Kicsit bátrabban kellene nyomni srácok... Legyetek állatok! :) Klikk.

...állatok, mint pl. a Speak English Or Die újrakiadásának alkalmából újra élőben zúzó SOD (remélem, kortársaim közül nem kell senkinek bemutatnom). Klikk.

...vagy mint ez az M.W.S. nevű solymári banda. A lemezük szabadon letölthető innen. Már le is töltöttem. Szerintem hamarosan meggusztáljuk itt a blogon, mert amit itt mutatnak az kimondottan kiváncsivá tett. Klikk.