[ Sziget 2008, Hammerworld | augusztus 15.,  péntek,  19:00 | Lacrimas Profundere]

A Lacrimas Profundere (a név az angol Deep Tears kifejezés latin megfelelője) egy német gothrock csapat, amely 1993-ban alakult Oliver Nikolas Schmid gitáros és öccse Christopher (ének) vezetésével. Az alapítás óta a két Schmid-gyerek köröl sűrűn cserélődtek a tagok, sőt tavaly Christopher Schmid is bedobta a törülközőt, majd kiválása után rögtön basszistát is cserélt a zenekar. A basszusgitárt azután az eredetileg a kilépett énekes helyére felvett Peter Kafka vette át és ismét új énekes után néztek. A posztot Rob Vitacca nyerte meg. A pár napja, június 27.-én megjelent új, "Songs Of The Last View" című lemezen már Ő énekel.  Az eddig felsorolt tagokon kívül (ha tudtátok követni a történetet) pillanatnyilag Tony Berger (gitár) és Korl Furmann (dobok) teljesít még szolgálatot a csapatban.

Az új lemezzel együtt összesen nyolc lemezük jelent meg, a 1999-es "Memorandum" óta a szűkebb szakmai körökben elismert Napalm Records istállójának állandó tagjai. A rockzenei szaksajtó a 2001-es "Burning: A Wish" című lemezük megjelenése után kezdte emlegetni a nevüket, de az igazi sikert és a szélesebb körű ismertséget a 2004-es "Ave End" hozta meg számukra. A Lacrimas Profundere ekkor már olyan nevek mellett lépett fel, mint a Paradise Lost, az Amorphis és a The 69 Eyes. A fejlődés töretlen volt: eddigi legjobb munkájukként a 2006-os "Filthy Notes For Frozen Hearts" című lemezüket szokás emlegetni, amit a híres producer John Fryer közreműködésével készítettek. Az említett úr akkoriban egybek közt példának okáért az alábbi csapatok hangzásáért volt felelős: HIM, Paradise Lost, Nine Inch Nails, Cradle Of Filth és Depeche Mode. Az új album hangzását szintén John Fryer-re bízták - meglátjuk sikerült-e űberelni az eddigi munkákat. A csapat saját jellemzése szerint az új album a Guns "Appetite For Destruction"-jének goth ekvivalense és valóban professzionális munkának ígérkezik, lévén, hogy egyre jobb és jobb technikai feltételeket kapnak a kiadótól a lemezeik elkészyítéséhez az elmúlt évek szorgalmas munkája és jó teljesítménye fejében.

Ha John Fryer nevére és az általa képviselt névsorra tekintünk, szerintem indenkinek egyértelművé válik, hogy a Lacrimas a rockzenei paletta melyik ágán tevékenykedik. Azt hiszem, zenéjük inkább azoknak jöhet be, akik szeretik a HIM-et, a Syster Of Mercy-t, azaz a dark/goth rockzenének a kicsit populárisabb változatát.

A csapat hazai fellépését a Sziget fesztiválon augusztus 15.-én, pénteken lehet megtekinteni a Hammerworld színpadon.

Felkészülésnek a Lacrimas MySpace oldalát ajánlom és az alábbi videót, amely az új lemez egyik dalához készült, a címe: "A Pearl".

Lacrimas Profundere MySpace

Lacrimas Profundere hivatalos website

[ Sziget 2008, Hammerworld | augusztus 15.,  péntek,  19:00 | Lacrimas Profundere]

Chris Martin már nem hat olyan idegesítően rám, mint pár éve. Megszoktam, beletörődtem. Az X&Y lemez környékén a csapból is a Coldplay folyt. Nyolcszoros platina a szigetországban, háromszoros az USA-ban. Lapáttal merték a pénzt a bankszámlára. Nincs mese felültek a trónra, aztán onnan le nem taszítják őket az már holtbiztos.

Hogy örökölték-e a trónt vagy „államcsínnyel” jutottak oda, az már édesmindegy. Nem hinném, hogy valaha is klubkoncerteket kell, hogy adjanak a megélhetés kedvéért. Most ráadásul azzal a Brian Eno-val dolgoztak, aki a U2-t a csúcsok csúcsára juttatta a The Joshua Tree című világhírű klasszikussal. Idáig is lehetett párhuzamokat vonni az ír csapattal, elvakultabbak egyenesen kijelentették, hogy a hátukon másztak addig a bizonyos trónig. A Brian Eno-val való közös munka bizonyára az ő elméletüket támasztja alá, érzékenyebbeknél meg egyből kiveri a biztosítékot. És hát mondjuk meg őszintén a Coldplay közel sem olyan eredeti, mint a U2, de már odáig jutottak és ezt cáfolni felesleges volna.

Akad azért itt pár jó nóta. Meg pár nem annyira emlékezetes, de okosan, atmoszférikusan, - amolyan értelmiségien - tálalt. Meg aztán az évek és turnék során felszedtek pár olyan hatást, amely zenéjüket kétségtelenül változatosabbá tette. A rövid Cure-os Life In Technicolor-ral nyit a lemez, egyfajta bevezetőképpen. A kettes Cemeteries Of London kiváló nóta, sláger lesz biztos. Ha becsukom a szemem azért a U2 jelenik meg, főleg a gitárjáték terén. A következő Lost! megint egy kicsit íres, de kellemes harmóniákat, templomi hangulatot áraszt. A 42 zongorával, hegedűvel kísért melankóliája, heves öngyújtó égetést varázsolhat az arénákba, de igazából semmi több, még akkor sem, ha a közepén az az arabos (a la No Quarter) rész egy kicsit feldobja, de a bohókás befejezés inkább illik egy amerikai egyetemi csapathoz, mint hozzájuk. A Lovers In Japan/Reign Of Love egy az egyben úgy kezdődik, mint az előző lemez Talk című dala. Aztán ez is elég U2-s vonalvezetésű lesz. Ha nagyon akarom el tudom képzelni Bono-t a mikrofon mögött, mert Chris Martin teljesen ugyanolyan tónusban énekel. A nóta azonban kellemesen sodrós, ezt el kell ismerni. A dal 3,55-nél átmegy a Reign Of Love-ba, ami megint egy zongorás, melankólikus darab, emlékezetes pillanat nélkül. A hatos Yes a lemez leghosszabb dala a maga hét percével, igaz a felétől a Chinese Sleep Chant című szösszenetbe megy át.  Mély, dörmögős stílusban, keleti izeket felvonultatva fogant. Nem hasonlít a lemezen egyetlen más dalra sem és ez benne a jó, aztán a másik fele amolyan kapkodós noise-pop rohanás. A táncos-hegedűs Viva la Vida, amolyan tipikus Coldplay. A klipről már ismerős lassan bontakozó Violet Hill pedig katonás feszességével igazi telitalálat. A country-s, kocsmai hangulattal nyitó Strawberry Swing valahogy úgy is marad. Várja az ember, hogy kibontakozzon, de az istenért nem bontakozik. A záró Death And All His Friend megint két tételből áll, a dal második fele The Escapist címre hallgat. Vontatott melódiák csendülnek fel, de hát már a cím sem sejtett sok vidámságot. A dal második felére ugyanúgy igaz a mély szomorúság és így, mély melankóliában ér véget a lemez. 

Kiváló zenészek, nagy kvalitások, de valahogy olyanok ők mint a híres bűvész, aki csak a  trükkjei egyik felét találta ki maga, a másik felét valahol látta és saját képére formálta. De a híres bűvész attól híres, hogy ezeket úgy adja elő, hogy a közönség mind elhiszi neki, ez itt az eredeti. Hát varázsolj Chris!

8/10   
 

Az angol Radiohead hosszú évek alatt szinte megkerülhetetlen tényezővé vált a zenei palettán. Mainstream-nek túl underground, underground-nak túl mainstream alteros zenéjük arra a szintre emelte őket, hogy nevük hallatán úgyszólván mindenki elismerően csettint.

A Music Television hazai foghatóságának hőskorában, 1992 körül  ismertem meg az együttest a Creep című slágerrel, melyet az említett csatorna ronggyá játszott. Azért szerettük, mert a fojtott verze után és a refrén előtt Thom Yorke olyan királyul csap háromszor a húrok közé. Emlékszem mindig azt vártuk, mikor jön a grgü, grgü, grgü.

A megalakulása óta a Thom Yorke – ének, gitár, zongora, Colin Greenwood – basszusgitár, vonósok, Phil Selway – ütőhangszerek, Ed O'Brien – ritmusgitár, háttérének, Jonny Greenwood – szólógitár, billentyűsök felállásban játszó csapat a 80-as évek közepén alakult és nevüket a Talking Heads Radio Head című száma után vették fel. A kezdetek nehézségei után, mindjárt a 92-ben kiadott Pablo Honey című első lemezük siker lett, köszönhetően az előbb említett Creep-nek. Az 1995-ös The Bends már a világsikert is meghozta az ötösnek, több zenei szaklap az év lemezének választotta, és hetekig vezették a különböző listákat.   

Következő, OK Computer című lemezük Grammy díjat nyert a Legjobb Alternatív Album kategóriában, addigra már lemez- és dollármilliomosok voltak. Ez az album, melynek   Karma Police című dalához forgatott klipjében a mi jó Kovács Lajosunk (Argo ugye) menekül egy bazi nagy limuzin elől.
A következő Kid A megint Grammy-t nyert, a kritikusok már nem találtak jelzőket a zenekar dicséretére, az utána kiadott 2001-es Amnesiac és 2003-as Hail To The Lief is nagy sikereket ért el. Ez utóbbi lemezük már megjelenése előtt letölthető volt különböző megosztási pontokról, ami csak előrevetítette a 2007-ben kiadott In Rainbows-szal kavart botrányt, miszerint a zenekar annyi pénzért szerette volna letölthetővé tenni a lemez dalait, amennyit az mindenkinek megért. Ment is a sajtón keresztül az üzengetés a korábbi kiadóval, hogy ez mennyire helyes és hogy alapjában rengetheti meg a zeneipart.

A hosszú bio-, és diszkográfia után essen pár szó a lemezről is. Hogy a EMI kiadó és a zenekar is korrektül emlékezzen meg a házasság hosszú és szép éveiről, kiadásra került ez a válogatás, amelybe tudtommal a zenekarnak beleszólása túl sok nem volt. Az 2003-ig kiadott hat lemezről tartogat jó pár nótát. Azért a jó pár kifejezést használtam, mert vagy négyféle verzióban (cd, dupla cd, négy bakelit, dupla cd + dvd) jelent meg, kinek-kinek pénztárcájához vagy az igényeihez mérve.    

Sok tudatosságot az összeválogatott dalok sorrendiségében nem találtam. Maradjunk annyiban, hogy nem időrendi sorrendben lapátolták fel őket a discre, de azt gondolom válogatáslemezről lévén szó ez annyira nem számít. A legnagyobb nóták úgyis itt vannak. Felcsendül a Creep, a Just,  a Karma Police, a No Surprises, a The Bends, a Pyramid Song, vagy a Street Spirit, hogy csak kapásból a legnagyobbakat és legismertebbeket említsem.

Nyilván a kiadó még egy utolsó bőrt le akart húzni a bandáról és ez bizonyára sikerül is neki, de ahogy az elmúlt hetek albumlistáira rápillantottam a zenekar sem fog olyan rosszul járni, hiszen elég előkelő helyeken tanyázott a lemez, ami azért sejtetni engedi az eladott példányszámot.

Soha nem tudtam eldönteni, hogy egy válogatás lemez a trú rajongóknak szól e vagy azoknak akik csak úgy éppen ismerik az együttest, de egy soralbummal sem rendelkeznek. Azt hiszem ez az album jó lesz mindkét tábornak, mert fanatikus rajongó a széthallgatott sorlemezek között mindig felteheti a legnagyobb dalokat, aki meg csak ismerkedni akar az együttessel az úgyis ehhez a válogatáshoz fog nyúlni.

Kovács Lajos (Radiohead - Karma Police)

Ma reggel 6 óra után lehullt a lepel és láthatóak – igaz csak 24 óráig - a spinner.com weboldalon a Slipknot egy ideig biztosan használatban lévő új maszkjai. A szinte lemezenként garnitúrát cserélő iowai formáció maszkjai most horrorfilmek ismert figurái után készültek. Lelkük rajta! 

Új (és régi) Slipknot-maszkok, fotógaléria. 
 

Ha inkább a zenére vagytok kíváncsiak, akkor a gitáros MySpace oldalán találtok egy felvételt az új lemezről: Mick Thomson MySpace - Slipknot új dal.

Nem szégyen bevallani, a cd megérkezéséig halvány lila gőzöm nem volt, hogy a Kronost honnan kéne ismernem. Mentségemre legyen, hogy a hat fiatal alkotta csapat átlagéletkora 19 év, ami nem semmi! Milyen zenét lehet ilyen fiatalon csinálni? Amíg meg nem néztem a borító hátoldalán a címeket, és nem hallgattam bele, arra fogadtam volna, hogy ez biza modern rock lesz. Mint ahogy lottó ötösöm se volt még, úgy ezt se találtam el. 

Mert ez kérem tradicionális alapokon nyugvó, kissé progresszív hard rock zene, amit ma már amúgy sem sokan művelnek, hát még ilyen zsenge korban. A zenekar 2002 nyarán alakult egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis faluban, Sályban. Több tagcserén átesve és több tehetségkutatón elért szép eredmény után alakult ki a mai felállás. A Hócza József - ének, Kiss Gábor – gitár, Szita Dávid – gitár, Szabó Tamás – basszus, Balázs Nándor – billentyűk, Zán Tamás – dobok felállású hatos korábban Turulmadár címmel már egy rövidebb demót készített, de A Kapu Most Nyitva áll lényegében az első nagylemezük. A srácok a deszkákon sem számítanak kezdőnek, felléptek már a Beatrice, a Kormorán és az Edda előzenekaraként is.

A Kapu Most Nyitva Áll nem szól rosszul, de a szolnoki Denevérből Cserfalvi Zoltán kezei közül gyengén megszólaló produkció még nem került ki. A fiúk saját kiadásban,  szponzorok segítségével jelentették meg a lemezt és jó pontnak tudom be, hogy a játékidővel nem spóroltak – 12 nóta, 55 perc – sőt úgy gondolom, néhol egy kicsit el is vehettek volna a nóták hosszából, mert van ahol ez a dalok előnyére szolgált volna, különösen igaz ez a hármas Ne engedj el majd hét percbe öntött romantikájára, ami a végén bizony erős unalomba fullad.      

Alapvetően a produkció zenei része rendben is volna, viszonylag jól felépített és nem is rosszul hangszerelt, nagyrészben középtempós dalok futnak szembe az emberrel. A hangszeres teljesítmények is jók, amit pedig Zán Tamás 13 (!) évesen összeüt a dobcucc mögött az minden elismerést megérdemel. A billentyűtémák is inkább hozzátesznek ehhez a javarészt hazai hagyományokra (Edda, Lord, P. Mobil) épülő 80-as évek elejét idéző zenéhez. Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, azok az ének témák. És itt most nem is Hócza József énekes teljesítménye veri a lécet, hiszen a srácnak kiváló torka van, csak valahogy nagyon sablonos énektémák bújnak itt elő, ráadásul a szövegek egy része bazi nagy közhely. A „ Harcra fel, tegyük szebbé az életünk! Lépnünk kell, kérjük és boldogok leszünk ...” típusú dalszövegekre valahogy mindig összeráncolódik a szemöldököm.  

Nekem elsősorban a lemez karcosabb megközelítésű dalai jönnek be. Ilyen a picit nemzeti érzelmű A Turulmadár, a pattogós Mindent Megtaláltam, vagy a lemez legjobb nótája a Hammond-dal díszített Álmodjuk még! Pár átlagos teljesítmény azért becsúszott, de majd legközelebb!

Összességében van még hová fejlődni, de kezdésnek ez semmiképpen nem rossz. Az életkorokból adódóan pedig az idő adva van mindehhez. Hajrá!
 

/ez az írás a zene.hu portálon is megjelent 2008.06.25-én /