Lemmy Kilmister 62 évesen még úgy tolja a rakenrollt, mint ezen a sárgolyón senki más. Valószínűnek tartom, hogy, ha kerekes székbe kényszerül - isten ne adja - akkor is föltolatja magát a színpadra és leteker egy másfél órás koncertet.

Már az előző Kiss Of Death is vagány lemez volt, de ez még talán azt is felülmúlja. Lemmy énekelni továbbra sem tud, de bármikor megbocsátunk neki, mert ez a zene dögös, sodor magával, mint az állat. Pont olyan, amilyenre, azt szoktam mondani, hogy lehúzott ablak, full hangerő. Mellette most is a megszokott társak zenélnek: Phil Campbell eszement riffeket tol, jobb mint valaha, míg Mikkey Dee pontos, mint egy svájci óra.

Mivel a Motörhead egy legenda, remélem senki nem várja, hogy – ha jól számoltam – a huszadik stúdiólemezzel fogják a saját stílusukat megváltoztatni. Vegytiszta Motörhead ez, amibe néha egy kis önkoppintás is belefér, de szerintem az életében egy olajkút éves termelésének megfelelő mennyiségű whiskeyt elfogyasztó Lemmy mára már arra sem nagyon emlékszik, hogy a 70-es évek végén, 80-as évek elején milyen nótákat is írt. De sebaj a végeredmény a lényeg, márpedig az igen meggyőző! 

A Runaround Man című eszement rakenrollal kezdenek. Robog, mint a gyorsvonat, remek. A kettes málházós (Teach You How To) Sing The Blues is kiváló darab. A riff felett úszó gitártéma pedig zseniális. Az ezt követő When The Eagle Screams-be már több metál szorult, és még a szóló is remek a közepén. Aztán jön a lemez egyik legjobb dala a Rock Out. Kevés jobb nótát írtak, nagybetűs ROCK 'N ROLL. Az ötös One Short Life a maga vontatott, füstös blues-os témáival megint igazi mestermű. A hatos, falat bontó Buried Alive szinte letaglózó rakenrolljával megint tarol, csak lesek, hogy lehet ilyet  hatvanon túl. Az ezt követő English Rose és Back On The Chain kettőse akár a rockdiszkókba is elmenne, annyira táncoslábú szerzemények. Ezeket a lemez leglassúbb és leghosszabb dala a  Heroes követi. Vontatott darab, emlékezetes refrénnel. A Time Is Right, amolyan régi vágású Motörhead, zakatoló basszusfutamokkal. A negyven perces lemezt pedig a néhol vadnyugatias The Thousand Names Of God zárja, tökéletesen.

Minden eredetiséget nélkülöz ugyan a lemez, de akkora dög és hangulat szorult belé, hogy sehogy sem akar kijönni a játszóból. Ezt a fajta rakenrollt senki más nem játssza jobban. Ha pedig Lemmy-nek egy nap azt mondanák, hogy mától nem zenélhet, másnap biztos jönne érte a fekete autó, úgyhogy Lemmy bácsi még pár ilyen lemezt legyél szíves összehozni, de alább ne igen add! 

10/10
 

Valaki feltolta az egész albumot a YouTube-ra, ott meg lehet hallgatni: Motörhead - Motörizer, YouTube.

A Slipknot új, All Hope Is Gone albuma, amelyet egyébként mi is bazinagy tizesre értékeltünk (Okos elefánt : Slipknot - All Hope Is Gone) bazinagyot durrant, az augusztus végi megjelenés után már az aktuális eladási listák élén van (pl. Billboard Top200) és minden jel arra mutat, hogy óriási az érdeklődés a banda iránt (ami egyébként egyrészt a tényleg nagyon jó albumot, másrészt a mögöttük álló profi marketinget dícséri).

A hazai rajongóknak lehet nagyon jó hír, hogy 2008. november 28. -án a Slipknot a bécsi Stadthalle-ban lép fel. A fellépés természetesen az új lemez kapcsán történik egy európai  lemezbemutató turné keretében, de az osztrákoknál egyúttal a Two Days A Week fesztivál elmaradt fellépését is pótolni szeretnék.
A csapat fellépése előtt a hírek szerint a Children Of Bodom és a Machine Head fog zúzni.

Azt nem tudom, hogy magyar irodáktól mikortól lehet jegyet szerválni vagy lehet-e egyáltalán (talán a Ticket Expressztől később), de innét biztosan lehet 43 és 44 eurós árakon akár már most: ÖE Ticket - Slipknot : Vienna, Stadthalle 2008. november 28. 

A dán Volbeat 2007 elején megjelent Rock The Rebel/Metal The Devil című nagylemeze szép nagyot durrant. A metal világában ma már viszonylag ritkák az ilyenek, így hát a zenekar széleskörű ismertségre tett szert metálba oltott rockabilly-jével. Vagy az ihlet maradt meg, vagy az előző lemezről pár szám, vagy csak egyszerűen meglovagolják a hirtelen vetett nagy hullámot, mindenesetre másfél év elteltével itt az új lemez, mely a fenti címre hallgat.

A recept most sem változott, olyan mintha vényre írták volna. Slide gitár, vadnyugati kocsma hangulat, néha „eljön” Elvis és néha előjön a régi Metallica is. Sőt még a tapsgép is újra előkerül. Nem tűnik erőltetettnek a dolog és biztos is vagyok benne, hogy nem is az, de az is hótbiztos, hogy a koncepcióból ezek az előbb felsorolt elemek egyenlőre nem hiányozhatnak.

Mivel az előző lemezről ezen a blogon is írtam (Itt az európai Metallica : a Volbeat Dániából), ezért van összehasonlítási alapom és én úgy vagyok vele, hogy itt egy hangyányival szürkébb a kép. Talán az az oka ennek, hogy már nem hat az újdonság erejével az egész. Van néhol egy kis önkoppintás is, de ez a zene ebben a formában azért rendelkezik korlátokkal az kétségtelen. Próbáltak persze valamit újítani is, gondolok itt a női énekkel megtámogatott Mary Ann's Place-re vagy a nagyzenekari hangzással ellátott Light A Way-re. Ha viszont az előző lemezt nem ismerném, azt mondanám, hogy élvezet hallgatni, mert olyan feelingje van, hogy az utánozhatatlan.

Ha szigorú akarnék lenni vannak itt azért olyan nóták, melyeknek a kompatibilis megfelelője az előző lemezen is megvan, elég csak a Radio Girl-re hajazó klipes Maybelline I Hofteholder-t, vagy a The Human Instrument rokon Hallelujah Goat-ot, esetleg a Sad Man's Tongue kistestvérét a We-t említenem. 

Nem akarom a dalokat egyenként felsorolni, maradjunk annyiban, hogy aki szerette a Rock The Rebel/Metal The Devil című korongot az itt is megtalálja a neki tetsző dalokat. Nekem továbbra is az igazán tökös, keménykötésű darabok jönnek be, mint amilyen a már említett Hallelujah Goat a  maga masszív kalapálásával, a reggae felhangokkal bíró, dallamos, de szikár Still Counting, vagy a Metallica előtti „tisztelgés” a Wild Rover Of Hell (ha a Metallica játszaná ez volna az egyik legjobb nótájuk) képében, de gyenge nótát tulajdonképpen egyet sem írtak.  

Michael Poulsen énekes-gitáros még mindig zseniális, talán még jobb dolgokat művel, mint az előző lemezen, de a többiek is hozzák a tőlük megszokott magas színvonalat.

Egy biztos a következő lemez vízválasztó lesz a zenekar életében. Mert hiába érdekes és élvezetes ez a zene, a mai scénában lemezről lemezre nem lehet ugyanazt eladni, annyira hamar változnak az igények és a trendek. Hja kérem nem úgy megy ez már, mint harminc évvel ezelőtt! Ettől függetlenül ez most egy kilences, mert már nem hat annyira újszerűen, de legközelebb ennél több kell.
 
9/10
 

A lemezhez készült eddigi egyetlen videóklipet (Maybelline I Hofteholder) pár nappal ezelőtt már bemutattuk: Volbeat: új album, új videó.

Aki úgy van vele, hogy idén még semmilyen igazán erősnek nevezhető lemez nem jelent meg, az az ősz folyamán biztosan talál magának kedvenc hallgatni valót, mi pedig ezekről is megpróbálunk beszámolni, ahogy eddig is tettük. Mindjárt az elkövetkező két hét bombaerős: kezdve a Volbeat és a Motörhead héten megjelenő új lemezén át egészen a power metálos Iced Earth-ig. És akkor még nem is beszéltünk a valószínűleg legjobban várt lemezről a Metallica Death Magnetic-jéről, ami szokás szerint jó kis vitatémákra ad majd okot. A manapság legjobb Metallica klón, a Trivium is e hónap végén hozza ki új lemezét.

Az október sem telik eseménytelenül: jön a szintén mindenki által várt új AC/DC lemez és megjelenik a Static-X első koncert dvd-je is.

A hírek szerint idén ősszel lesz új U2 lemez is, amelynek kiadási időpontja valószínüleg novemberre fog datálódni az előző lemezeknél bevezetett gyakorlat szerint. Új lemez kiadása a következő évben új turnét is valószínűsít, tehát lehet ismét reménykedni; hátha most nem marad ki kis hazánk a szórásból.

Szóval fel lehet kötni a gatyát!