Amikor a 80-as évek közepén a családi lemezjátszóra már nem kerültek fel a Szűcs Judit és Neoton Família lemezek az nagyjából a német Scorpions-nak volt köszönhető. Tudom, hogy sokan nem csípik őket, de megnyugtatok mindenkit nem csak Wind Of Change típusú ömlengéseket írtak tonna számra, bár kétségtelen, hogy sok lírai jött ki a kezük alól. Ha már végre valami igazán klasszikust választottam a sorozat következő részébe, lehetett volna az az igazi sikerkorszakukból a 80-as évekből, de inkább ugrottam egy évtizedet vissza, mert ott is igen kiváló zenék születtek Scorpions név alatt. Szóval következzék az 1974-es Fly To The Rainbow egyik örök klasszikusa a Speedy's Coming.
Akinek a David Gilmour név kapásból nem mond semmit az valamiről nagyon lemaradt az elmúlt pár évtizedben! Ez a fickó úgy legenda, ahogy van és nagyon nagy kár, hogy az együttest – a Pink Floyd-ot - amellyel legenda lett már sohasem láthatjuk eredeti felállásban koncertezni. Valószínű egyébként, hogy semmilyen felállásban sem láthatjuk többé. 
Sláger szempontból kiemelkedett a Bohemian Rhapsody, mely során Freddie Mercury a montreali koncert DVD-ről ismert képeken énekelte a dalt zongorájánál a kivetítőn, Brian May és Roger Taylor pedig élőben kísérték. Hatalmas ováció követett minden dalt, a Radio Ga Ga alatt végig a levegőben voltak a karok. Brian May hibátlanul elpengette a Tavaszi szelet, és a színpad elé épített kifutón ülve teljes surroundban hallgathatta végig, ahogy 12000 ember énekli körülötte a dalocskát magyarul. Ez a régi nóta adta meg az akusztikus blokk csúcspontját, két négyzetméterre tömörült a banda és tangóharmónika, nagybőgő is szerepelt. Ezt követte Roger Taylor hátborzongató dobszólója, ahol kezdésnek a lábdob bőrén és a dob testének külsején játszott egy percet, majd a basszusgitár E húrján dobolva UFO hangokat prezentált és mindenki nagy örömére „eldobolta” az Under Pressure-t is. Ezután a dobszóló közben köré építették a teljes dobcuccot, mintegy három perc alatt. Nem csak ízlésből, hangszeres tudásból, de showbizniszből is kiváló teljesítmény. Meghallgathattuk a Kind Of Magic-et is a szerző (Roger Taylor) előadásában, ami ritka és hátborzongató élmény volt az Aréna sarkaiban felállított hófehér lézerfények kíséretében. 
Egy baj van a magyar lemezekkel: piszok nehezen lehet beszerezni őket. Tudom, hogy meg lehet rendelni a zenekarok honlapjáról, de úgy meg drágább postaköltség miatt és ha már áldoznom kell rá, akkor, ha lehet legyen minél olcsóbb. Mivel az impresszumban most már kint van, hogy szívesen vesszük, ha zenekarok promó cd-ket küldenek nekünk talán változik a helyzet. Ez csak azért jutott eszembe, mert az Insane Our Island - Our Empire című lemezét hónapok óta üldöztem, mire a végén csak meg lett.
Egy nem mindennapi eseményre szeretnénk felhívni a figyelmeteket: 2008. november 1.-én Budapesten koncertezik egy izraeli rockzenekar, a TV Buddhas. Gyk: az esemény nem mindennapi mivoltát az adja, hogy nem sok izraeli rockzenekarról tudunk ugye világszerte úgy általában, pláne nem sok oyan izraeli rockzenekarról, akik épp Budapesten koncerteznek.
A californiai Palm Desert-ből származó Eagles Of Death Metal eddig úgy vonult be a zenei történelem könyvekbe, mint a Queen's Of A Stone Age főnök Josh Homme (korábban Kyuss) side projektje. Ezért ennél lényegesen többről van szó, Josh barátunkból – aki itt dobol - pedig megint több jutott asztom a kelleténél. 
Most is szerethető a zene, de nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy Josh barátunk zenei alterosodása az anyabanda után ide is betette a lábát. Megmondom őszintén, hogy nekem annyira ez nem jött be, míg másoknak maga a mennyország. Itt sem annyira jön be. Kevesebb a mélyrehangolt gitár, több a magánál többnek látszani akaró dal. Pedig ez talán zsigerből lenne a legjobb. Az első két-három hallgatásra én nagyon kevés igazán tökös nótát találtam a lemezen. Sok a borongós, középtempós, amolyan semmilyen dal. A kezdés még mondjuk rendben van az Anything ‘Cept the Truth-tal, sőt még a klipes, kicsit japán beütésű Wannabe in LA is okés, bár itt már érezhetőek azok a zenei elemek, amelyek miatt most kicsit más a zene, de a bugis hangulat elviszi a dalt. A vontatott (I Used to Couldn’t Dance) Tight Pants nekem annyira nem jött be, csakúgy, mint a négyes High Voltage sem. Az ötös Secret Plans rockabilly-je viszont jó, ez amolyan etalon tőlük. Ilyen kéne sok a lemezre. A következő Now I’m a Fool balladája tipikusan amerikai, de többet nem igen nyújt. A hetes címadó sulis rockja kellően lökött és a refrénre egy egészen jó nóta kerekedik ki belőle. Szintén erős a következő kicsit karcosabb, de el is borultabb Cheap Thrills is, a lemez szerintem legjobb dala. Az ezt követő How Can a Man With So Many Friends Feel So Alone címmel megáldott szösszenet soft country-ja már nem üt ekkorát sajnos, de ugyanez mondható el a Solo Flights berúgós kocsmai zenéjére is. A tizenegyes Prissy Prancin' viszont megint király darab, lüktető bugi. A lemezt az I’m Your Torpedo zárja. Ez tényleg igazi Eagles Of Death Metal a király fajtából.