Milyen zenét játszhat egy olyan zenekar melyet Per Wiberg a Spiritual Beggars (meg Opeth) billentyűse és a Clutch dobosa Jean-Paul Gaster hoz létre? Hát nem északi black metált az biztos. Aki valamilyen pszihadelius ősrockra gondolt az nyert egy hangszórót.
A King Hobo gyökerei egészen egy 2005-ben bonyolított Sounds Of The Underground névre keresztelt turné idejére gyúlnak vissza, ahol a fent említett két arc is játszott. Mivel egymás közt is jammeltek egy kicsit rájöttek, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Bevették maguk közé Thomas Juneor Andersson énekes/gitárost és Ulf Rockis Ivarsson basszusgitárost és már meg is volt a King Hobo. A négy tagú formáció tavaly ősszel adta ki cím nélküli első lemezét.
Mint mondottam jó fajta kis ősrock ez valahonnan abból a korból amikor még talán dinoszauruszok is éltek. Ha viszont az ember a két fő kolompos eredeti bandája alapján próbálja meg elképzelni a zenét egy kicsit akár csalódhat is. Na nem a zene minőségében, hanem mert ez a lemez nem a Spiritual Beggars találkozik a Clutch-csal recept alapján készült. A King Hobo a 70-es évek tengerentúli bluesos, néhol fekete stílusban előadott zenéjét nyomja tele hammond orgonával és füstös bári hangulattal. Thomas Juneor Andersson énekes/gitáros néhol olyan stílusban énekel, mintha maga Lenny Kravitz lenne.
A King Hobo ráadásul nem a direkt, azonnal ható dalokat preferálja. A nóták tele vannak pszihedeliával, hosszú lebegős gitárszólókkal és vastagon gördülő hammond folyamokkal. Az egész mégsem unalmas, mert bár nem könnyen emészthető zene, mégis iszonyat feeling rejlik benne már az első Running-tól kezdve, ami egy Curtis Mayfield dal feldolgozása. Ez még el is menne mondjuk egy Spiritual Beggars nótának, mint ahogy a kettes, szájharmónikás Leaving Letter Blues is simán Clutch az utolsó lemez bluesosabb jammelős vonalán. Az ezt követő könnyed, halk Rolling In The Sea kicsit kilóg a többi nóta közül, de jó darab ez is csakúgy, mint a hammond-dal megpakolt instrumentális Swede. Az ötös Moonshine fasza rakenroll, mélyrehangolt basszustémákkal a füstös vonalon. Az ezt követő lassú, kissé monoton Four Winds jammelése sem rossz, de a Kravitz-es From Me To You nem túl ütős a beborult gitárjátékával. Vontatottan indul a címéhez méltó zenei világgal megáldott, szinte jazz-be hajló Coffee Break, mely szintén instrumentális darab. A kilences Best Of Times aztán végre tökösebb darab, fülbemászó ének dallamokkal. A lemezt a majd tizenkét perces Mr. Clean zárja a maga majdnem jazz zenéjével, amibe még szaxofont is sikerült csempészni. Mondanom sem kell, hogy ez is instrumentális darab.
Aki zenei csemegére vágyik annak erősen ajánlom a King Hobo-t, de akinek bejött a Clutch From Beale Street To Oblivion című utolsó lemezének elszállósabb, bluesosabb irányvonala az sem csalódhat nagyot, még ha a King Hobo jóval kevésbé gitár orientált zenét játszik is.
Kapcsolódó linkek:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr70868637
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.