Az After Rain zenekar 2006-ban alakult, a Vitorlát szélbe az első nagylemezük, amely 2008 májusában jelent meg a HammerWorld kiadó gondozásában. Az első nagylemez mindjárt dupla CD, ugyanis mind a 11 magyar dalnak elkészítették az angol verzióját is - ezek hallhatók a Sky című második korongon.
A zene a csapat saját meghatározása szerint is progresszív elemekkel vegyített dallamos rock és ennél jobban én sem tudnám jellemezni, ugyanis a fenti meghatározás tökéletesen fedi a valóságot. A lemezeken hallható 11 dalban a mainstream soft rock elemek ízlésesen és jó arányérzékkel vannak díszítve progresszív motívumokkal, amelyek kellően érdekessé és változatossá teszik a dalokat. A lemez célközönsége azok, akik egyszerre irtóznak a Bon Jóska-féle krónikus nyáladzástól és a falatbontó metálzenétől, ugyanis az After Rain valahol az arany középút környékén próbálkozik. Bon Jóska-féle nyálgépezeteknél jóval intelligensebb, érdekesebb zenét csinál, azonban az anyag a pusztító metálriff-fanatikusoknak menthetetlenül pehelysúlyú. Azonban aki egyformán szereti mondjuk a kicsit populárisabb progresszivitást (a'la Dream Theater) és a populáris dallamos lágyrockot (például Zanzibár), az ezt a lemezt is könnyen megszeretheti.
Az After Rain két főkolomposa az énekes Horváth Anett, aki a dalok többségét és a dalszövegeket szerzi és Szijártó Zsolt gitárvirtuóz (ex-Akela gitáros), aki a gitárszólókért valamint a dalok hangszereléséért felelős. A két húzóember munkája abszolút elismerésre méltó. Horváth Anett magyar és angol dalszövegei kiválóak; sem nem túl gyermetegek, sem nem túl magasröptűek, csak amolyan emberiek, emberi mértékkel mérhetőek. Anett hangja is tökéletesen illik a zenéhez, nem bántóan vékonyka, de nem is túl karcos. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy a magyar szövegek sokkal jobban működnek, az angol szövegek valahogy kevésbé harmonizálnak a zenével és sajnos Anett modoros angol kiejtése is zavaró egy kicsit. Azért emiatt a külföldi terjeszkedést kár volna feladni; mivel még csak 18 a lány, azt hiszem, van idő bőven csiszolni az angol nyelvű előadásmódot. (Az viszont mindenképpen egy óriási plusz pont, hogy az angol szövegek nem a magyar dalok egy az egyben átiratai, hanem esetenként teljesen másról szólnak, csak a zene ugyanaz alatta.)
Anett teljesítményén kívül még Szijártó Zsolt ötletes és élvezetes szólói, progrock betétjei jelentik a lemez fénypontjait - igazán jó hallgatni őket (a DT lemezeken kívül még a német Scorpions fénykora sejlett fel az emlékeimben a gitárszólamokat hallgatva); Zsolt minden dalban megajándékoz minket valamilyen jó kis virtuóz szólóval.
A lemezt olyan mértékben uralja a Anett és Zsolt produkciója, hogy Vincze Róbert basszernak és Kiss Viktor dobosnak látszólag már nem sok reflektorfény jut - azon kívül, hogy tisztességesen megcsinálják a dolgukat, az ő posztjukon már nem jutott hely virtuozitásnak, hiszen az már talán túl sok is lett volna a virtuozitásokból. Az alapelvárásokat azonban hibátlanul hozzák.
A CD egyébként rendkívül igényes kivitel; a tetszetős, kifejező borító Havancsák Gyula grafikus munkáját dícséri, a professzionális hangzás pedig a szolnoki "Denevér Stúdió" hangmérnökeinek köszönhető, a keverési munkákat pedig természetesen Cserfalvi "Töfi" Zoltán végezte.
Az album a Harapás című nótával indul, ami egy jó kis vezetőriff mentén halad, majd a refrénnél belassul, azután újra felveszi a fordulatszámot - a lemez egyik legdögösebb dala elmaradhatatlan Szijártó-szólókkal. A második Ne kérdezd miért szintén a szigorúbban megszólaló darabok közé tartozik, klasszikus "galoppozós" hardrock riffjével és változatos hangzásával. A kezdeti pörgős dalok ellenpólusa a harmadik, majd' hat perc hosszú Végső út, amely lassabb tempóval bír és a merengős ének mellett szép, érzelmileg emelkedett ívek vannak benne, amiket Zsolt szép szólókkal tesz még érzelmesebbé. A negyedik 10 perc című tétel gitárja megint kicsit keményebb hangnemben szólal meg, a refrén telitalálat, ez az egyik legslágeresebb szerzemény a lemezen - csak ne lenne ennyire ismerős a refrén dallama... A partot nyaldosó hullámok hangjaival indító Tengernél viszont egy igazi progresszív eposz. Lassú, magányos énekkel indul, majd felpörögnek a gitárok és a végén egy egész gyors, zaklatott nóta lesz belőle. Igazi felüdülés a sok mainstream-ízlést cirógató megoldás között. A hatos Hogyha jót akarsz című dalban Anett ismét egy lassú, merengős vokállal nyit, azután nagyon jó kis pörögős dal kerekedik belőle szép ritmusváltásokkal és jó riffekkel. Ez megint egy keményebb, az album nem-annyira-mainstream vonalát erősítő darab. A hetes viszont abszolút mainstream, egy igazi rádiósláger Forr az út címmel. Slide gitár-szerű hangzás, széles hangtartományokban villantó énekhang. Anett itt tényleg megmutatja, hogy van némi fogalma arról, hogy mit jelent énekelni - nem mintha erről a lemez eddigi részében nem győzött volna meg eléggé. A nyolcas számú címadó dal lassúcska üteme sajnos csak a dal végére gyorsul fel némileg, de ettől függetlenül hangulatos, érzelmekkel telt jó kis nóta. Az utána következő Háló című dalban végre a ritmusszekció is kap némi szereplési lehetőséget amíg a dal elején Zsolt pihen egy kicsit, de azután megérkezik ő is és a basszus meg a dob rögtön hátrébb húzódik teret engedve az emelkedettebb szólamoknak. A kövek beszélnek megint a szép énekről és szövegről szól kellemes basszus és dob kísérettel; mintha egy dzsessz zenekar alá pakolnák az alapokat. Természetesen korántsem hagyják, hogy cipőbámulós irányba forduljon a dolog, hiszen Zsolt a dal középtájától de különösen a vége felé szép szólókat kanyarít a dalba, amelyek jó kis riffekben vezetődnek ki. Libabőr. Az utolsó A felhők fehérek kezdése mintha egyenesen az egyik Dream Theater lemezről került volna ide; respekt, tisztelgés a példaképek előtt, azután jó kis dallamos riff következik, jó tempó, tele progresszív díszítésekkel, elképesztő vokálozás Anettől ismét, egyszóval egy nagyon király, slágeres progresszív rock nóta.
Anett néhol olyan magasságokban énekel, ami egy alapvetően falatbontó riffekért és melldöngető basszusritmusokért rajongó emberkének már-már operai kategória, szerencsére nem viszi túlzásba a virgázásokat; úgy tűnik, tudja és érti az arányok jelentőségét. Valóban szép hangja van és a dalok, a szövegek mind nagyon jók - kétségtelenül szorult némi tehetség ebbe a lányba, no. Talán már csak egy dolog hiányzik, mégpedig az, hogy a külsőségekben is merje bevállalni a rockzenéhez való lelki kötődését, mert úgy érzem a megcélzott rajongó rétegnek ez legalább annyira fontos: egy dögös rockercsajszival az élen semmi mentené meg a csapatot attól, hogy az intelligens, érzelmes, dallamos rockzenét kedvelő fiatalok Anett és az After Rain feltétlen híveivé váljanak. Igazából már most is minden adott a sikerhez, legfeljebb még némi időre van szükség, hogy a dolgok tökéletesre csiszolódjanak. Idő meg van bőven (egyebünk sincs...).
(8.5/10)
