Minden rockernek van gyenge pontja. Nálam ilyen a norvég A-ha. A fekete bőrszerkó alól kivillanó rózsaszín férfi tanga talán nagyobb meghökkentést keltene, mint az előbbi kijelentés, de így sem minden rocker hallgat A-ha-t.
Nos nem azt mondom, hogy mindennap felteszem otthon a Take On Me című slágerüket – tudod, mikor a csaj bemegy a képregénybe -, sőt a korai lemezeik nem is jönnek be annyira. Bár kétségtelenül egy Hounting High And Low, vagy Stay On These Roads, netán egy Crying In The Rain mindig is a zenetörténelem részei lesznek. Persze, ha karrierjük vagy tizenkét évét nem Londonban élik, lehet hogy semmire sem viszik, igaz a kilencvenes évek elején egy hosszabb időre így is befejezték az A-ha történetét.
1998 december 11.-én, az oslói Nobel Díjkiosztón álltak először újra együtt színpadra, négy év szünet után. Nagyon jól érezték magukat együtt, és végül úgy döntöttek, hogy újra megpróbálnak közösen zenélni. 2000-ben hét év kihagyás után az A-ha új albummal jelentkezett, a Minor Earth, Major Sky-t szanaszét játszotta otthon a magnó. Bárki mondhat bármit, ez a zenekar legjobb lemeze, egy gyenge szám nincs rajta, sőt az ezt követő Lifelines is igen jól sikerült. Legutóbb 2005-ben jelentkeztek az Analogue című albummal.
Úgy látszik 2009 a nagy visszakanyarodások éve lesz. A Depeche Mode után ugyanis az A-ha is visszakanyarodott a nyolcvanas éveiket jellemző elektronikusabb hangzásvilághoz. Nem azt mondom, hogy mindent hátrahagyva, mert azért az utóbbi lemezek élőbb hangzásvilága is visszaköszön pár momentum erejéig. A Morten Harket, Magne Furuholmen és Paul Waaktaar-Savoy által alkotott album így egy jóval szellősebb és sajnos egy kicsit üresebb produkció is egyben. A Foot Of The Mountain-on a Steve Osbourne, Mark Saunders, Roland Spremberg produceri hármassal dolgoztak akik abszolút sztárok (The Cure, KT Tunstall , Tricky, The B 52's) lemezein működtek közre korábban.
Azért az urak igazán kiemelkedő dalokat nem felejtettek írni és az örök gyerekképű Morten Harket az olyan dalokat is elviszi a hátán, melyekre amúgy fel sem kapnánk a fejünket. Már a nyitó The Bandstand is ilyen, melyet egy fülben ragadó szinti téma és egy igencsak jól eltalált refrén jellemez. A kettes retro-diszkó hangulatot árasztó Riding The Crest megint csak erős, bár a szinti témát páran, párszor már eljátszották. Az ezt követő What There Is-ben inkább saját maguktól merítenek. A lágyan beúszó szint-szőnyegre érkező refréntől, meg mindenki elérzékenyülhet. A címadó aztán az utóbbi évek A-ha hagyományait ápolja, nagyívű, abszolút sláger darab egy kis Coldplay-jel a közepén, igaz korábban éppen fordítva vett kölcsön az angol csapat pár dolgot. A Real Meaning lassú folyása kicsit megtöri a lendületet és a Shadowside is egy andalító ballada. Az ezt követő zongorás Nothing Is Keeping You Here egy pulzáló darab, bár erről is inkább az marad meg az emberben, hogy sehogy sem pörög fel. A komótosan lépdelő Mother Nature Goes To Heaven viszont jó refrént és jó témákat produkál. A Sunny Mystery valahogy nem akar kiteljesedni, pedig jó témákat sikerült belecsempészni. Az albumot záró, igazi retro hangzásvilággal rendelkező Start The Simulator Depeche Mode-ot idéző harmóniái egy nagyon lassú dalban teljesednek ki, melynek abszolút bealvás a vége.
A művészire vett, de inkább gagyinak ható borító sem javít a dolgokon és ugyan nem rossz lemez a Foot Of The Mountain, de kétségtelenül vannak rajta tölteléknek nevezhető dalok. A magam részéről jobban örültem volna, ha egy Minor Earth, Major Sky típusú lemezt kapok, de majd csak túl lesznek ezen a „vissza a múltba” fóbián és akkor megkapjuk majd azt is.
