Időpont: 2011.02. 06., 19:00 

Helyszín: Dürer Kert, Budapest

Fellépők:

Darkest Hour (USA)

Protest The Hero (CAN)

Born Of Osiris (USA)

Purified In Blood (N)

Részemről nem kis várakozás előzte meg a címben megnevezett turné budapesti állomását, hiszen a koncertélményt tekintve gyakorlatilag teljesen kiéheztetve kellett végigküszködnöm a hófehér -mostanra sajnos már inkább csak szürke- pokol hónapjait, ugyanis sajnos a tavaly novemberre esedékes Imperial Never Say Die! Club Tour grandiózusra sikeredett bécsi állomása óta nem volt szerencsém egy általam különösképp kedvelt, külföldi előadót sem megtekintenem. Hála a Skalar mesteri húzásának, a jéghideg, sötét és depresszív hónapokban pont végszóra érkezett a mentőövemként ható, Darkest Hour vezette 15 Years Anniversary Tour budapesti állomása, ahol a csapat a tizenötödik születésnapja alkalmából egy visszatekintő, köszönetnyilvánító európai koncertsorozat élén olyan nevekkel maguk mellett égették fel az öreg kontinenst, mint a kanadai Protest The Hero, a norvég Purified In Blood vagy az általam különösképp kedvelt chicagoi Born Of Osiris.

Már hetekkel a koncert előtt teljesen be voltam sózva, nem beszélve a szombat éjjeli műszakról, ahol már alig-alig tudtam koncentrálni. A reggeli regenerálódást követően gyorsan összeszedtük kis csapatunkat és belevetettük magunkat a vasárnap esti mókába.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Dürer nagyterme egy teltházas estet tudhat majd maga mögött a hétfő hajnali órákban, így a végtelennek tűnő kígyózó sorok a bejáratnál, ruhatárnál, wc-nél és a pultoknál nem okoztak túl nagy meglepetéseket, sőt ezeket a kellemetlen kis helyzeteket önmagamhoz képest meglehetősen higgadtan vettem tudomásul miközben magamban már fülbemászó szinti betéteket és dallamos gitártémákat dúdolásztam. Miután minden említett kötelező körön túl voltunk átverekedtük magunkat az embertömegen, beállva egy hihetetlen hosszú, lassan haladó sorba ami a nagyterembe vezetett. Sajnálatos módon a baráti körömtől egy gyors kitérőt követően sikeresen leszakadtam, így mire visszacsapódtam a sorba ők már megkapták a szalagot, így teljesen egyedül állhattam végig a majd negyedórás totyogást. 

A terembe érve egyből a merch pult felé vettük az irányt ahol gyorsan le is csaptam egy darkest hour pulóverre, amivel már hónapok óta szemeztem.

A helység már most majdnem tele volt, érezhetően mindenki relatíve jó helyet szeretett volna magának-még akkor is ha a nyitóbanda nem feltétlenül érdekelte túlzottan. Nem tagadom, én természetesen ebbe a csoportba tartoztam. A koncert előtti napokban belefüleltem a norvég srácok munkásságába és nem telt bele sok idő mire rájöttem, hogy valószínüleg a színpadon töltött perceiket nem én fogom a legjobban élvezni.

Meglepetésre adott okot, hogy a fellépésük alatt nem sok embert láttam a zsúfolt teremben, akik a másik tábort erősítették volna. A Purified In Blood bő harminc perce alatt volt műmetálkodás, a frontmeber részéről a koncert végéig kitartó, sőt egyre csak erősödő szigorú ábrázat és sikertelen közönséghergelés. Sajnos túl sok maradandót nem alkottak, ami nem biztos, hogy az ő hibájuk több, mint valószínű túl kis halak még -hiába a nyolc éve tartó fennállás- három ilyen kaliberű banda közé. Érezhetően mindenki a koncert végéért imádkozott, magamban én is már egy egészen más világban jártam, egy világban ahol minden kellemes dallam kegyetlen szigorúsággal van félbetörve és ahol a reggeli tejbe is breakdown-port szórnak kakaó helyett. Miután az északi PiB felkonferálta az utolsó nótát már a számban éreztem az ízét ennek a különleges reggeli italnak, amivel a Born of Osiris kívánt nekünk a napszaknak megfelelő kellemes perceket! 

Meghajlás, búcsú. Végre! Az eddig a pultnál iszogató, lézengő emberek érezhetően elkezdtek közelebb húzódni, hiszen a Sumerian Records legénységének egyik legkiválóbb alakját vétek lenne kihagyni. A pulzusszám egyre csak emelkedett a teremben, sőt már-már tapinthatóvá vált az izzadságszag ami az utolsó percekben öltött sötét, csuhás alakot a színpad előtt.

Miután a billentyű felkerült és Cameron Losch is helyet foglalt a doboknál, egy eddig ismeretlen gépi-billentyűdallam kíséretében, fél kilenc előtt pár perccel Ronnie Canizaro vezetésével a zenekar többi tagja is fellépett a pódiumra. Ronnie magasra emelte a kezét, és egy "BUDAPEST" felkiáltással elindította pusztító útján ezeket a dallamszülő/dallamtörő srácokat. Open Arms To Damnation. Az eddig lézengő tömeg lassacskán kezdett felocsúdni, a lábak önkéntelenül járni kezdték a tört dallamokat, egy-két kéz a magasba lendült és az első ugrabugráló emberek is megjelentek a sorok között. Joe Buras billentyűs remekül pötyögte a sokunk által elképesztő lelkesedéssel várt dallamokat, amik az igazi zamatát adják a BoO-nak. Egy "fuck yeaaaaahh"-t és egy gyors állapotfelmérést követően a frontember felkonferálta a szintén a 'New Reign lemezen helyet foglaló Brace Legs-et. Joe a billentyűk mögül Ronnie mellé lépett és együttes erővel kezdték telitorokból hergelni a népes nagyérdeműt. A tétel fináléjában helyet kapó szinti szólóra itt sem lehetett panasz, elképesztően jól szólalt meg. Az Empires Erased-nél már megjelentek az első szörfösök és egy pillanat alatt az eddig némán ásítozó közönség magához tért, ezzel is rávilágítva arra, hogy sajnos a Purified in Blood bizonyult az est egyetlen vakvágányának. A frontember felkonferált egy vadonatúj, a márciusban megjelenő 'Discovery-n helyet foglaló szerzeményt. A Recreate eddig mindenki számára ismeretlen dallamai nem kis bizakodással töltöttek el az új lemezt illetően. Mindenki lelkesen kajálta a vadonatúj dallamokat, így a srácok nem kis önbizalommal nyúltak ismét egy másik, Devastate-ra keresztelt újdonsághoz. Ez is betalált! Lehet a koncert heve, az eufórikus állapot, de mindkét új szerzemény pont annyira lett patent, hogy alig bírok még több, mint egy hónapot várni az új korong megjelenéséig. Elképesztő tördelések, kellemes, fülbemászó szinti dallamok, erőteljes torokmunka. Mi kellhet még? 

Ismét egy 2007-es nóta, az Abstract Art. Már azt hittem a 2009-es The Higher Place című nagylemezről egy dalt se vettek be a dalcsokorba amikor felcsendült a lemez talán legerősebb slágere a Now Arise nyitódallama. A "Fuckin' Bow Down!" pedig képzeletbeli tortánk legédesebb habjaként hatott, amikor ez a gigászi méretű tömeg egy emberként ordította a már ismerős dallamokra. Egy utolsó megőrülés, egy utolsó pokoli keringő a harctéren, ahol a trikós mosh-warriorok egy utolsó, kissé nevetséges táncra perdítették önmagukat. (Talán a legviccesebb látványnak mégis az a kitörő, (mű) erőszakosnak tűnő lelkesedés hatott, amivel ezek az arcok a levegőt püfölték, de olyan elképesztő haragos ábrázattal, hogy képtelen voltam megállni mosolygás nélkül.) Ami, viszont kevésbé tűnt viccesnek, az a szintén az egyik ilyen kis huncut arc számlájára róható momentum volt, amikor egy színpadról, a tömegbe vetődést követően, a levegőben rúgkapáló lábával tökéletes pontossággal arcon rúgta az éppen önkívületi állapotban köpködő Ronnie-t. (A frontember profizmusára és hidegvérére legyen mondva, hogy szemrebbenés nélkül folytatta a dalolászást, kihagyás, szisszenés, anyázás nélkül!)

Sajnos a nyolc számos, bő harminc színpadon töltött perc után a BoO eltűnt a sötétben, befejezve ezzel első, Budapesten történő koncertjüket, ami azt hiszem tökéletesebbre nem is sikeredhetett volna. 

Valószínűleg a soron következő nagyágyú mozgatta meg a legtöbb embert a Darkest Hour után/mellett nem is véletlenül, hiszen legutoljára 2008-ban, az Altamont Never Say Die! Club Tour keretei között találkozhatott velük a magyar közönség, a Parkway Drive, az Unearth, a Despised Icon, az Architects, a Carnifex és a Whitechapel társaságában. A kiéhezett nagyérdemű így láthatólag már nem kis lelkesedéssel várta a kanadai csapat produkcióját. Percekkel kilenc óra pedig kezdetét is vette, bő negyvenöt perces fellépésük. 

Ha azt állítom, hogy nem kifejezetten szeretem a PtH muzsikáját, akkor valószínűleg kissé tapintatosan fogalmazok. Sajnos, nem sajnos munkásságuk nem tartozik a kedvenceim közé, pedig Isten lássa lelkem nem egyszer nekifutottam a lemezeiknek. Az alapvető probléma Rody Walker frontember énekstílusával van. Egyszerűen sehogy sem tudok kibékülni vele, sőt kifejezetten irritál. Természetesen nem kell feltétlenül mindig pincéből jövő hörgéseket, vagy sátáni károgásokat produkálnia mindenkinek, de ami sok az sok. Hagyján, hogy semmi férfias nincs főhősünk hangjában -ami azért valljuk be, ebben és a hasonló műfajokban gyakorlatilag elengedhetetlen- még az én botfülem számára sok esetben zavaró is. Az esetenként már-már a magas c-t produkáló frontember hangszáljátékát pedig egy elképesztően okos, technikás zenei alap kíséri. Sajnos tőlem világ életemben nagyon távol álltak ezek a nagyon matekozós, sokszor már követhetetlen -ám minden kétséget kizáróan vérprofi- zenei alapok, így sajnos a 'vérengző hullámok' örökre elnyeltek, hiszen számomra a Fortress című lemezük instrumentális verziója sem jelentett mentőövet. Mindezek tudatában azért szorgalmasan igyekeztem élvezni az elkövetkezendő háromnegyed órát, kisebb nagyobb sikerrel. A brutális matekozás az agyamig hatoló rezgésekkel bomlasztotta az elmém, a frontember magas vinnyogása pedig akarva-akaratlanul nyitogatta a bicskát a zsebemben és sajnos már kezdtem magam kellemetlenül érezni ugyanis az egész terem elvesztette a fejét és mindenki elképesztő energiával adta át magát a Protest' előadásának.-én pedig hiába akartam, képtelen voltam részesévé válni az eseményeknek. 

Előkerültek nagy slágerek és három(!) nóta a közelgő harmadik nagylemezről.(köztük a nemrég debütált C'est la vie! Számomra a legnagyobb élményt a frontember számok közötti stand up színvonalú szövegei és "előadásai" jelentették, melyek jelentős részében emberünk általában mindig ugyanoda lyukadt ki: a magyarok rendkívül méretes férfiasságára! Mindenki remekül szórakozott, a közönség elképesztő energiával tombolta végig a bulit, ők cserébe pedig elhozták azokat a profi, elképesztően tehetséges zenei témáikat, amik számomra sokszor már befogadhatatlan momentumokkal színesítik a zenei palettát.-és még nagyobb elismerést váltott ki belőlem az, hogy ezek a srácok matt készen, teljesen betépve képesek voltak ezeket az említett nyakatekert, követhetetlen témákat ilyen tökéletesen produkálni.  És persze elhozták Rody-t is, -aki ha számomra a hangjával nem is,- előadásmódjával, egyéniségével és egész személyiségével mindenképp levarázsolta a kalapot a fejemről. 

Éj fekete sötétség szállt alá a teremben, a végtelennek tűnő percek alatt, amíg a ólomlábakon vánszorgó várakozási időből következő, türelmetlen izgatottság mindenki lelkét zabálni kezdte. Aztán végre, mikorra már a nyugtalanság teljességgel felemésztett minden jelen lévőt, a millenium közepén kiadott, bemutatkozó nagylemez egyik ismerős, instrumentális tétele a Part II ölte meg a morajlást. Alig egy perc múlva egy talán még ismerősebb, -de annál kiszámíthatóbb- dallamot pengettek a húrok, miközben a zenekar tagjai a füstből lassacskán a pódiumra szivárogtak. John Henry pusztító vehemenciával nyitotta a koncertet a hazai nagyérdeműnek, a Doomsayer bő négy perce alatt. Ha a kezdés és a sorrend változatosságot ugyan nem is, mindent elsöprő energiát mindenképpen az arcunkba csapott a soron következő tétellel, hiszen a fent említett nótát lassan idestova három éve a The Sadest Nation című örökzöld sláger követi, ami persze nem biztos, hogy baj, hiszen a tisztelt hallgatóság gyakorlatilag minden koncerten szétbontja az éppen aktuális helyszínt.

Tekintve, hogy a turné a zenekar 15 éves fennállásának megünneplése céljából indult útnak, így a már megszokott sorrend és dalcsokor talán mégis tartogatott némi meglepetést a koncertekre ellátogatóknak, melyet mi sem bizonyíthatott jobban, mint a soron következő tétel, mely az első, a Victory Records égisze alatt megjelenő lemez, a So Sedated, So Secure talán legnagyobb slágere, a The Last Dance Massacre felkonferálása volt. A 2009-es The Eternal Return -a No God mellett fej-fej haladva- legnagyobb slágere és közönségkedvence az elképesztő gitárszólót-mely hibátlanul szólalt meg- bemutató The Tides bő négy perce pont annyira pörgette fel a népet, -gondolok itt a stage diverek, a szörfös és a félmeztelen, elképesztő intenzitással a levegőt püfölő negyven-ötven kilós mosh-warriorok hirtelen megugró számára- mint amennyire a Pathos és a Hidden Hands Of A Sadist Nation-ön helyet foglaló, Veritas, Aequitas együttes majd' negyedórája édesdeden elaltatta. Félreértés ne essék, utóbbi egy remek, élvezhető darab, ám azt hiszem minden kétséget kizáróan, ez bizony nem egy élő koncertre íródott nóta, a maga grandiózus, tizenhárom perces, instrumentális perceivel. Azt persze el kell ismernem, -és nem csak a zenekar iránt érzett mérhetetlen tiszteletem és rajongásomból adódóan- hogy ragyogó látvány volt, a színpad közepén helyet kapó akusztikus gitár és a zenekar tagjainak kíváló zeneszerzési, majd ennek demonstrálásának képessége, mégis sajnos, nem sajnos mindamellett, hogy ezzel az atmoszférikus nótával képesek voltak libabőrt és elismerést varázsolni a nézőtérre és ezzel néhány perc erejéig mindenkit egy egészen más dimenzióba repítettek, azt kell mondjam, hogy valahol azt a hangulatot amit eddig a percig megteremtettek, most hidegvérrel képesek voltak megölni. Így érkezhetett mentőövként a zenekar történetének egyik legnagyobb, a 2005-ös, vízválasztónak is emlegetett Undoing Ruin lemez talán legismertebb nótája, a With a Thousand Words To Say But One. Mondanom sem kell, hogy már maga a nyitóriff milyen elképesztő őrületet váltott ki az eddigre már totális teltházat elkönyvelő nagyteremből. (természetesen a publikum legékesebb és legintelligensebb képviselői itt sem a zene és a hangulat szépségében fürdőztek, inkább a terem közepére lyukat rajzolva verekedtek a levegővel, egyre kevesebb ruhában, egyre szigorodó ábrázattal. A Mark Of the Judas How The Beautiful Decay-ét követően (ami alatt a női(!) szörfösök száma egyre ijesztőbb tempóban szaporodott) egy vadonatúj, a Február 22-én megjelenő nagylemez egyik slágergyanús darabját, a Your Everyday Disastrer-t harangozták be a srácok, amit nem kis ovációval fogadott a magyar közönség, hiszen a nóta kis hazánkban debütált először! (Szeretném megjegyezni, hogy az ovációnak én is oszlopos tagja voltam, hiszen a nóta bemutatása óta -a koncert előtt kb. 2 héttel- egyszerűen ki sem lehet varázsolni a lejátszómból, elejétől a végéig megvett kilóra, minden percét imádom és bízom benne, hogy az egész korong ezt a színvonalat fogja képviselni.)

A közönség az összekovácsolódottság erejével már tökéletesen egy emberként mozgott, az 'Eternal Return záróbetétje az Into The Grey percei alatt, aminek heroikus nyitóriffje, együtténeklős refrénje és monumentális energiákat megmozgató katarzisa teljesen önmagába szippantotta a termet, ám sajnos már érezhető volt a vége ennek a remek táncnak, amire a Washington-i metalcore ikonok kértek fel bennünket. Darkest Hour nincs Demon[s] nélkül, így az utolsónak beharangozott Convalescence elképesztően erős percei előtt a Deliver Us agyonhallgatott, agyonjátszott, agyonhypeolt -ám minden kétséget kizáróan remek- darabajának majd négy perce vezette fel a finálét. A fergeteges zárónóta még utoljára megbolondított mindenkit közkedvelt soroival és a közösen éneklős "...nothing scares me nothing thrills me, nothing ails me nothing kills me..." refrénjével és a remekül felépített végjátékkal. 

Meghajlás, integetés levonulás. A megbabonázott tömeg pár pillanattal később, a hipnózisból felocsúdva kezdte a 'One more song!' ritmusát tapsolni, menk eredményeképp a srácok, széles mosollyal az arcukon, az izmoktól dagadó Ryan Parrish vezetésével újra felálltak a pódiumra, megtapsoltatva ezzel minket, a lelkesedésünket és természetesen a tizenöt éves születésnapjukat. Egy utolsó dal, a Tranquil percei szólaltak meg, ami nem csak egy  hat évvel ezelőtti remek lemezt, de egy elképesztő koncertet is képes volt tökéletesen búcsúztatni. John pedig nem palástolt lelkesedéssel és -ha szabad fogalmaznom- érzékenységgel tisztelgett az általuk különösen kedvelt magyar nép előtt, minthogy a záró sorokra felterelt mindenkit a színpadra maguk mellé, köré, mögé, egészen addig amíg mozdulni sem lehetett. A nóta utolsó pá percét a zenekar tagjai úgy játszották végig tisztességgel, hogy a frontember feje tömeg mögül csak néha-néha bukkant fel, ahogy a még leheletnyi helyre buzdította fel a teremben tartózkodókat. Elképesztő élmény és látvány volt, ahogy az egész színpadot a teljesen megveszett rajongók beborították. 

Ám sajnos mivel egyszer minden jónak vége szakad, így sajnos ennek a pazar estének is elérkezett a vége. Az utolsó ritmust is leütötték, az utolsó dallamot is lepengették, így jobbnak láttuk lassan kiszivárognia ruhatárba, mielőtt még a megvadult tömegtől mozdulni sem lehet. Hátranézve még elismeréssel konstatáltam magamban, hogy a Darkest Hour legénysége még mindig a színpadon beszélgetett, fotózkodott a magyar fiatalokkal. 

Az este talán egyetlen negatívuma a sajnos nem mindig tökéletes, kissé koszos hangzás volt, de azt hiszem efelett bátran szemet hunyhatunk, hiszen maximálisan kárpótolt minket a fergeteges koncertélmény, a zenekari részről kifejezetten közvetlen, pozitív viselkedés és a tökéletes hangulat. Azt hiszem az idei év első, nagy szabású pakkja tökéletesebbre nem is sikeredhetett volna, mind a zenekarok, mind pedig a közönség részéről a lelkesedés, kiváló hangulatot varázsolt, így adott volt, hogy a távozás mindkét részről remek szájízzel, mosolyra görbült ajkakkal történhessen. 

Fotók: Réti Zsolt. További képek a Galériában.