Nem vagyok biztos benne, hogy illik-e előítélettel nekiállni egy lemez-kritika írásának. De mi van akkor, ha mindez megalapozott? Persze, tudjuk, mindenkinek a sajátja az, de néhány mondatban had fejtsem mindezt ki! Nekem erről a szimfonikus metálnak, vagy góth metálnak, vagy metál-operának, vagy ki tudja, még minek nevezett műfajról a következő kép ugrik be minduntalan: a háttér egy jobb sorsra érdemes szimfonikus-zenekar „ünneplőben”, elől bőrszerkóban, hosszú, göndör hajú metál-fazonok stúdióznak, a koszorú közepében pedig egy dekoratív vörös és/vagy fekete hölgyemény dalol.

A Withinnel kapcsolatban pedig ezen belül is voltak prekoncepcióim. „Egy kicsit ide is játszunk a rockereknek, kicsit meg a romantikusabb lelkeknek, de a cici az mindenképp ott legyen.” Sharon den Adel énekesnőjük legalább olyan bájos, mint a neve, úgyhogy az utóbbival egyetlen probléma, hogy ez végül is rockzene. Ha gyönyörködni akarnék, valamelyik jeles pophercegnő klipjét is előkereshetném a youtube-on.

Az előzetes verebek sem csipogtak meggyőzően. Hollandia büszkeségei valami Operation: mindcrime-típus koncept-albummal akarnak előrukkolni így 2011 tájékán. Egy lány megöli az apját, aki nem hajlandó (drogra) pénzt adni neki, majd maga is gyilkosság áldozatává válik. Valami öreg boszorkány-féle felébreszti holtából, hogy jóvá tegye bűneit, végül is így jut el hősnőnk az „Égbe”. Az egész várhatólag nem a rémséges, hanem a romantikus oldaláról megragadva.

Jöjjön az igazság pillanata – gondolhattam akkor, mikor elindítottam a The Unforgivinig-re keresztelt albumot. A nem túl eredeti, monológ szimfonikus aláfestéssel típusú intro után azt kéne írnom: végre a húrok közé csaptak a Sharont kísérő fiúk, de inkább ez a csapás a „billentyűzet közé” történt meg. A refrénnél végre beugrott: ez egy vegytiszta POPdal, és ezt pont úgy érdemes hallgatni, mint például a szebb napokat látott Alphaville együttest. És ebben a megközelítésben mindez nem is rossz! Shot In The Dark – így az első szám címe, és a refrén tényleg olyat hasít, mint egy lövés a sötétben. Életem első Whitin-refrénje, ami megragad, elragad. Ezután két rockosabb tétel következik: In The Middle Of The Night, Faster – utóbbi az egyik klippes, három-négy hallgatás után már előre dúdolom a dallamocskát. A Fire And Ice inkább jég, mint tűz; az album egyértelmű „fagypontja”. Sajnos éppen a lassú tételek gyengélkednek leginkább ezen a cd-n, még talán a záró Starway To The Skies elfogadható még. Az Iron – mintha csak címéhez akarna igazodni – maidenes riffel indul, hogy mindez egy dallamos, nagyívű refrénbe torkoljon. A Murder úgy szintén a lemez egyik húzódala.

A Sinéad szintén pop-sláger, a Rádió 1 műsorába is simán beférne, főként, hogy a kellemesen lüktető dalt hamar agyoncsapják egy gagyi refrénnel. (Roppant idegesítő, hogy minden alkalommal a végén Sharon hat darab éteri magasságú „I know”-t küld a hallójáratainkba.)

Mindenesetre a Within Temptationnak még ezzel együtt is jobban áll ez a pop és a rock határsorompóján egyensúlyozó, Batman filmek zenei betéteire emlékeztető stílus, mint a korábbi váras-sárkányos-romantikus katyvasz. Az előbbi példát pedig nem hiába hoztam: a lemez történetéhez képregény fog társulni (az eredeti terv filmről szólt, de arra nem futotta).

Bizonyos értelemben kegyetlen egy anyag ez. Valóban úgy van vele az ember, mint egy bájosabb féle hölgyeménnyel: minden csetlése-botlása, és gyermekded hibája ellenére hat rá, nehezen tudja kiiktatni gondolataiból. Felolvadunk a közelében, mint „tűz a jégben”.

Annak ellenére, hogy nekem messze nem „ő” az igazi, amit iránta érzek, nem engedi, hogy négyes osztályzatnál rosszabbat adjak neki....