Még ezen az estén is, majdnem három év elteltével furcsa volt egy Tunyogi Péter nevével FÉMjelzett koncert – Tunyogi Péter nélkül. Szinte várta az ember, hogy valamelyik dal intrója után az emlékező énekesek sorában ő maga is megjelenik, legalább egy dal erejéig, de azután igyekszik vissza új zenekarába, melyet talán éppen Radics Bélával közösen alapított – ahogy mondani szokták – „odafent”.
Remélem, nem sértek meg azzal senkit, ha leírom: ma este sem, egy pillanatra se sikerült pótolni a HANGot! Pedig az összesen öt fellépő énekes mindegyike szinte emberfeletti teljesítményt nyújtott. Panasz tehát nem lehetett a hozzáállásra, meg úgy általában semmire, senkire sem. A közönség is mindenképpen e kategóriába sorolandó, amennyiben – amíg a szem ellát – betöltötte a színpad előtti térséget, és gyönyörűen együtt énekelte a dalokat az éppen színpadon álló (rohangáló) előadóval.
Számomra összesen egy, azaz egy darab művészi teljesítmény lógott ki a sorból, de ma – vasárnap – reggel arra ébredtem, hogy erről a (szerintem) negatívumról nem fogok írni, mivel az illető lelkesedésének tükrében ez egyenesen gonoszság volna. Fedje hát örök homály, amúgy se perdöntő meglátásomat! Most inkább egy-két mondat a krülményekről, melynek nagyban segítették a koncertre való ráhangolódást. A tér szélén egy Tunyó-emléksátor terpeszkedett, egyfajta múzeum, ahol fotók és fellépőruhák díszelegtek. A színpadon a háttér körülbelül negyedét elfoglaló kivetítő volt hivatva segíteni az emlékezést.
Ez fél kilenc tájban kapott igazán szerepet, mikor introként megszólalt Tunyó egy barátjának emlékverse, mialatt sorjáztak a képek – mondjuk ki végre! – minden idők legjobb magyar rock-énekeséről. Bizony ideje volt már a kezdésnek, mert a beállás alatt csak-csak elszórakoztunk – még Gary Moore-t is kaptunk! – de az ezután hangfalakból áradó zenék egyre nyálkásabbá váltak; Chris Reatól, és Bon Jovitól Avril Lavigneig jutottunk. Hiába, no, meg kellett várni, hogy valamennyire besötétedjék.
Ha már a természeti körülményeknél tartunk, biztos vagyok benne, hogy ezek csodalatos alakulását maga Tunyó intézte nekünk. Egész nap aggódtunk a szűnni nem akaró eső miatt, még Gyömrő felé tartva is szkeptikusan szemléltük a sötét felhőzetet – azután egyszerre igazi nyári este lett! ...és igazi rock-koncert is, hiszen a résztvevők jól tudták: ha nem ilyet produkálnak, hanem érzelgős megemlékezésbe csúsznak, az est sajnos már jelen nem lévő főszereplője a maga csendes modorában, de mégis kegyetlenül leszúrja őket legkésőbb ítéletnapkor.
A hajdani nagy slágerről elkeresztelt Zöld A Bíbor Band lépett először deszkákra, mely egyike a számtalan P. Mobil–reinkarnációnak. Sőt, én még ott tartottam, hogy a mobilos Kékesi „Bajnok” László basszusozik benne, de Tolmacsov György állt immár a helyén. Egyébként a P. Mobil klasszikus felállásából senki nem volt jelen a szombat esti eseményen, de gondolom, azért, mert ők a Mobilmánia fellépéseken amúgy is mindig megemlékeznek a hajdani bajtársról.
„Öregesen, ahogy jól esik, a bolond éveken túl...félig józanul” – harsogott fel az első dal a Tunyogi Rock Band FÉMjelezte időszakból. Megtörtént mindjárt az első közönség-énekeltetés, a nép pedig jelesre vizsgázott! Aki mindezt abszolválta, nem volt más, mint Kiss Zoltán, akit ezidáig az Iron Maidnemből ismertem. Ennek megfelelően Zoli mozgása kicsit Dickinsonos volt, és – hogy a dolgok elébe hasítsak – a két saját dal is kicsit maidenesnek tűnt. Meglepődtem, hogy ezeket is elég jól ismerte a közönség, talán a zenekarnak van valamiféle gyömrői kötődése, nem tudom. No meg amúgy is elég erős nóták voltak, színvonalukat tekintve nem lógtak ki a programban a klasszikus dalok mellől.
De jóval ezek előtt másodikként vezettetett elő a „mobil-himnusz” Rocktóberben születtem. „Kövéren és kopaszon a hangerőt már nem bírom” – énekelte Zoli, miközben átvillant agyamon, hogy e nóta fénykorában bizony nem hittem volna, hogy harminckilencedik nyaram is egy rock-koncerten talál, meg voltam győződve róla, hogy ezt a (metal) mániát is egyszer kinövöm...De nem egyedüliként maradtam benne, hiszen a nézőközönség körülbelül harmadát tette ki P. Mobil-pólós korosztályom. Még nagyobb örvendezéssel szemléltem a mögöttünk lépdelő generáció klasszikus rock iránt érdeklődő népes csapatát, akik System of the Down vagy éppen Manson, na és persze Nagy Magyarország pólóban tombolták végig a koncertet. A maradék harmadot a kíváncsi helyiek alkották – egy kapatos bácsinak néhány pillanatra még a színpadra is sikerült feljutnia, majd fellépők hathatós közreműködésével lemásznia.
Sok idő nem volt a közönség vizslatására, mert harmadikként beindult kedvenc TRB-korszakos nótám, a Boszorkányrepülés. Ekkor már elhatároztam, hogy mobilom (mármint telefonom) memóriája helyett majd a sajátoméra hagyatkozom, nem akarok lemaradni semmiről, és a fotózást is az asszonyra hagyom. Volt néhány édesen-spontán humoros pillanat ezen az estén, mint például, hogy pont a Boszorkányrepülés befejeztével szólították a színpadra az egyik Tunyogi-lányt, Bernadettet. Ő a Szállj fel magasba Piramis-megaklasszikust hozta színre Nagy „Liszt” Zsolt billentyűs, no meg a közönség segítségével. Ezt a dalt az apuka is sűrün énekelte, mivel Gallai Péter magával hozta a TRB-be.
A csinossággal és jó hanggal megáldott Bernadett után még néhány számot újra a Fishcer László vezette ZBB tálalt fel. Köztük volt az Asszonyt akarok, majd később a Szabad vér egy kicsit pörgősebb előadásmódja zárta a program első felét. (Megjegyzem: így nekem jobbnak tűnt ez a Tunyogi Rock Band első lemezén található nóta.)
Az átszerelés ideje alatt a kivetítőn – meg persze az élő zene alatt is néhányszor – Péterünk törékeny alakja jelent meg, ahogy szimfonikus zenekar kíséretében énekelte a Honfoglalásról szóló P. Mobil-dalcsokrot. Mivel a témából egy egész lemezes dalművet írt a zenekar, ezért számomra érthetetlenek a városomat mostanság ellepő, Koltay Gergely azonos című rockoperáját hirdető plakátok. Ezt a témát már egyszer feldolgozták a magyar rockzene történetében, és nem is akárhogyan.
Visszatérvén a mostani korba: egy direkt mára alakult emlék-zenekar lépett fel ezután a világot jelentőre, Kálmán Gyuri újkori Dinamit-dalnok vezetésével. A Főnix éjszakájával indult a program, majd elhangzott egyebek mellett a Tűzimádó és Az óra körbe jár, a Csillag leszel.
Koncert-tudósítóként még ilyen cikiben nem voltam, de – ugye a jegyzetelés mellőzése... – elfelejtettem az est egyik főszereplőjének nevét. Mentségemre szolgál, hogy musical-színészként lépett fel, mint akinek „csak” szerelme a rock, és ugyebár mi Rockstation vagyunk, és nem Musicalstation. A másik mentség, hogy sikerült maradéktalanul elmerülnöm az est legprofibb előadásában, nem a névre, hanem a fantasztikus orgánumra figyelve. No ezt jól kimagyaráztam, mindenesetre aki tudja a nevet, kommenteljen bátran! Sajnos a neten nem találok semmit, minden bizonnyal ő volt az ígért meglepetés-vendég.
Szabó Andriska nevét viszont bájos előadásmódja okán megjegyeztem. „A kisfiú, aki a szívével lát” – emígy konferálta fel az időnkénti műsorvezető – tehát a világtalan kiskamasz igazi rockénekesként kommunikált a közönséggel. A tegnap itt hagyott TRB-klasszikus jutott neki. Kedvesen-humorosan jött ki a túl sokat iszom megint szövegrész a kis lurkó tolmácsolásában. Egy, a dobok mögé perdülő tizenegy éves forma, Bendegúz nevű srác profizmusától pedig egyenesen leesett az állunk, és úgy is maradt! Profi módon irányította nagyapányi zenésztársait, majd a végén rocksztár-módra a közönség soraiba hajította a dobütőket.
A közösen előadott Zöld a bíbor és a feketével zárult a három órás program, majd közönség-nyomásra még egyszer elhangzott a Menj tovább. És én is végre tovább megyek a billentyűzet elől, megköszönve olvasóim türelmét a hosszú írás után. Szószátyár vagyok, de most az egyszer legyen mentségem a koncert három órás időtartama, és rendkívül sok történése. Így is szégyenletes módon kihagytam néhány emblematikus résztvevő – például Csiga Sándor billentyűs-szövegíró – méltatását.
Búcsúzóul pedig csak agyoncsépelt közhelyek jutnak eszembe életről, halálról, pótolhatatlanságról, örökre velünk maradásról, de ezek Tunyó emberi nagyságához valahogy nem illenek. Hiszen ő volt a mi Ronnie-James Dionk – hasonlóan csodálatos orgánum, hasonló halál, és ugyanolyan, utolsó pillanatig tartó elkötelezettség a MI zenénk iránt.
Fotók: Kovács Kriszta
