Az október 22-re esedékes Suicide Silence vezette Never Say Die! turné beszámolójának második részében, betekintést nyújtunk a mini-fesztivál hátra maradt fellépőinek budapesti bohóckodásába, pusztításába, vagy éppen szórakoztatásba, a Deez Nuts, az Emmure és a Suicide Silence jóvoltából.
Deez Nuts
Deez Nuts-ból idén azt hiszem a legtöbbünk három életre is elegendő mennyiséget szippanthatott magába, hiszen az elkötelezett rajongók a szombati metál cirkuszbeli szereplésüket követően már a harmadik(!) 2011-re vonatkozó strigulát húzhatták be jegyzetfüzetükben. Bevallom túl sok újat nem igazán tudnék hozzáfűzni a látottakhoz/hallottakhoz a JJ Peters vezette brigád nyári produkciójához képest. Unalmas, irritáló, vontatott és kínos. Nagyjából ez jellemezte a Deez Nuts szombati produkcióját. Azt pedig, hogy hőseink vajon mit is kereshettek egy ilyen kaliberű turnén, számomra örök rejtély marad, mindenesetre bízzunk benne, hogy a közeljövőt illetően JJ a bohóckodás helyett inkább a nemrégiben feltámadt I Killed The Prom Queen-re fog koncentrálni.
Emmure
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy csontig rágtam a körmeimet a tudattól, hogy az
Emmure hamarosan belecsap a lecsóba. Még a tavalyi, bécsig eljutó
Never Say Die!-on volt szerencsém találkozni velük, - ahol egyébként abszolút kifogásolhatatlan produkciót villantottak, de bevallom az idei pakk bejelentését követően picit bántotta a szemem a részvételük, hiszen véleményem szerint közel sem egy olyan kaliberű zenekarról beszélünk, amit egymást követő két esztendőben is feltétlenül bele kellene passzírozni egy ekkora csomagba. No, de persze ez a legkevesebb.
Tíz után nem sokkal a Children of Cyberton-Solar Flare Homicide kettőse robbantotta darabokra a kissé hisztérikus hangulatba került nagytermet, melyet sorra követték a zenekar legnagyobb slágerei úgy, mint pl. a Demons With Ryu, a Chicago's Finest, a Sound Wave Superior, R2Deepthroat, When Keep It Real Goes, I Thought You Met Telly and Turned Me Into Casper stb.
Azt kell mondjam, hogy a kezdeti bizalmatlanságom ellenére egyáltalán nem ásítoztam végig ezt a szép kövérre eresztett negyven-negyvenöt percnyi imádnivaló parasztkodást. A hangzás és a kiállás bivaly volt, minden úgy szólt, ahogy kell, beleértve ebbe az új lemezen előtérbe került gitárnyúzásokat/sikíttatásokat, amik tökéletesen visszaadták azt a helyenként beteges és zaklatott hangvételt ami például az egész Speaker Of The Dead-et átjárja.
Valahogy úgy vagyok velük, mint például a Suicide Silence-el. Lemezen néhány számnál tovább képtelen lenne lekötni a figyelmem, de az élőben produkált pusztításuk kétségtelenül sodró és szórakoztató.
Csirkecsont köpködésből pedig természetesen jeles!
Suicide Silence
Egy picit hosszabb átszerelést követően a
Mitch Lucker vezette
Suicide Silence készen állt arra, hogy az
Emmure valóságos pusztítását megpróbálja überelni, legalább olyan maradandót alkotva, mint a júniusi bulin. Ez talán sikerült is, meg nem is. Habár a keménymag még a nagyjából hat órája tartó cirkusz végjátékánál is igen aktívan életben tartotta a pulzálást, azért, ha az
As Blood Runs Black-en kívül a többi előzenekarnak nem is sikerült maradéktalanul kifárasztania a tömeget, az
Emmure ezt tisztességgel megtette mindenki helyett. Ennek tudatában persze természetes volt, hogy az első néhány soron kívül már közel sem lehetett olyan mértékű vibrálást érezni, mint mondjuk nyáron, - annak ellenére, hogy a képlet lényegében nem túl sokat változott júniushoz képest. A produkció feszes volt, pontos és összeszedett, ám sajnos közel sem tudtak olyan bivalyul megdörrenni, mint például
Frankie-ék.
A szettben a régebbi vonal (Unanswered, Wake Up, Lifted, Smoke, No Pity For A Coward, Disengage,) legizmosabb példányai mellett természetesen a legújabb lemez slágerei is (Slaves To Substance, Fuck Everything, You Only Live Once,) szerephez jutottak, melyek habár lemezen képesek meglehetősen vontatottá és unalomassá válni, élőben az erejük valóban megkérdőjelezhetetlen.
A záró No Pity For A Coward epikussá nyújtott végjátéka pedig, melyben Mitch az egész termet felinvitálta a pódiumra maguk mellé, minden bizonnyal a legtöbb rajongó számára felejthetetlenné varázsolta a Suicide Silence második budapesti fellépését, feltéve ezzel a koronát a több, mint pazarra sikerült 2011-es Never Say Die! bulira, mely bízzunk benne jövőre ismét visszatér hozzánk!
