Na, ez volt az a buli, amelyet Jakab Zoliéktól már annyira vártam! A Bridge To Solace jelenlegi felállása valami eszméletlen, a zenekar történetében egyedülállóan feszes összjátékot produkál, ám ahogy tavaly szeptemberben a Dürer Kertben beigazolódott, a hardcore / punk szellemisége inkább a kisebb koncerttermekben mutatkozik meg. Erről a Turbinában tett első látogatásom alkalmával újból meg is bizonyosodtam.
Az Escalate fellépését máris tisztességes létszámú hallgatóság figyelte. Sőt akadtak, akik nem érték be az egy helyben állva zsűrizéssel, hanem a HC mozgáskultúra elemiből adtak látványos ízelítőt az első sorokban. A veszprémi csapat azzal eleve történelmet írt, hogy első magyar vegan & straight edge (egyezményes rövidítése: XVX, csak hogy mindenki tudja) alakulatként léptek ki a nemzetközi színtérre, ráadásul a New Age Records vette őket a pártfogásába. Optimális hangzással sorjáztak a kimért, lépegetős tempókra és lassú döngölésekre épülő, ütemtörésekkel teletűzdelt nóták, miközben az állatok bántalmazása elleni radikális kirohanás és a cselekvésre való felhívás sem maradt el.
Az amerikai Undying jóval magasabb sebességfokozatba kapcsolt: svéd death alapú, ezredforduló környéki metal / hardcore zúzda ment mintegy negyven percen át. Noha az aktív korszakukból nem hagytak maguk után túl bőséges diszkográfiát, 2002 és 2005 között rendszeresen jártak Magyarországon – akár hiszitek, akár nem, a Szigeten is játszottak annak idején –, így a kollektív emlékezet nem törölte őket idehaza. Aki aznap este eljött, és akkoriban már járt HC megmozdulásokra, legalább egyszer biztosan elcsípte az észak-karolinaiakat, persze még a törékeny, ám annál dühösebb amazonnal, Logan White-tal a mikrofonnál. Aki meg mostanra csatlakozott be, annak is kétségkívül olyan élményt adott a brigád, hogy továbbra sem fogjuk elfelejteni őket, amennyiben tényleg ez lesz az utolsó körük.
Bolygónk és az állatvilág kizsákmányolása ellen ők is eltökélten kiállnak a szövegeikben, Jonathan Raine basszer “VEGAN” feliratú gitárpántja szintén önmagáért beszélt. Hosszas eszmefuttatásokra azonban nem került sor a számok között.
A vokalista, Timothy C Roy meggyőző kiállású frontember, kérdés nélkül el lehetett hinni neki, amiről a szövegek szólnak. Másfelől barátságos arc, aki arra is odafigyelt, nehogy valaki elessen a kiömlött sörtől csúszóssá vált padlón (amúgy ő maga is sokkal több időt töltött a nép között, mint a deszkákon). Mert lett ám beindulás a dühöngőben! Mi az hogy!.. Itt volt természetesen a Catharsisból ismert James Chang gitáros is a hajdnai Catharsis tag Jonathan mellett, a dobok mögött pedig Daniel Allen és Robert Roose váltotta egymást a program folyamán.
A tagságnak egy részével Jakab Zoli mintegy húsz éve nem találkozott, ezt a Bridge To Solace műsora alatt meg is említette – a két társaság együtt turnézott anno –, szóval a koncert megvalósulása mindenekelőtt személyes aspektusból volt fontos az érintettek számára. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy itt a mondandó éppoly lényeges, mint a zene; nem csak a dalokban, de a konferálásban is kifejtve. Ezúttal sem lehetett ez másként. A tömeg színpadmászásra buzdítása még szokványos megnyilvánulásnak tekinthető, és naná, hogy nem maradt hiábavaló. Az Escalate és az ő korosztályukhoz tartozó mostani pályatársak méltatása Zolira jellemző, szép és nemes kinyilatkoztatás, a zászlót innentől kezdve csakugyan nekik kell továbbvinniük. Ezen túlmenően pedig egy adott ponton olyan egzakt látleletet kaptunk társadalmunk jelenlegi állapotáról, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha utána a Moral Is Dead következik – bár az egy másik zenekar szerzeménye...
A Newbornt végül sem ezzel, sem más nótával nem idézték meg ezúttal az urak, viszont az oldott, közvetlen hangulatot fokozandó letoltak egy instrumentális, a hard rock / heavy metal klasszikusaiból összerakott egyveleget. És hát a Misery Loves Company dalcím “A baj szereti a vállalatot” fordítása (bekiabálás a közönségből válaszul Zoli azon elmélkedésére, hogyan lehetne ezt frappánsan átültetni magyarra) nálam alighanem az év poénja lesz. A fentieknek, na meg a moshból, stagedivingból, együtténeklésből jelesre vizsgázó publikumnak – külföldről is feltűnően sokan érkeztek – hála az underground bulikon általam eszményinek tartott légkör járta át a termet mindvégig, a These Maps Are Written With Blood utolsó hangjaival, majd az elköszönéssel bezárólag. A hátrébb állók tekintete is folyamatosan a színpad felé szegeződött, semmi lézengés.
Igazság szerint hiányzott is már ez az atmoszféra. Ha emlékezetem nem csal, legutóbb idén márciusban éltem át, mégpedig egy, a Reaction fanzine szerkesztője, Sabján Bence által szervezett eseményen. Gyanítom, legközelebb is az ő egyik táncestjén lesz részem benne.
