No, kérem! Csak-csak visszatért Magyarországra a Suicide Silence, ami már csak azért is fontos esemény, mivel a hét évvel ezelőtti bulijuk az A38-on a karrier mélypontjukat jelentő, önmagukról elnevezett album turnéja volt, ahol a zenekar mindenhogy volt, csak egyben nem annyira. Viszont most akkorát csaptak, hogy a fal adta a másikat, a hangulattal pedig már a nulladik perctől nem volt probléma, konkrétan az első perctől az utolsóig maximális lángon égett a téma.
Fura belegondolni, hogy már negyedszer láttam a Suicide Silence-t, ebből zsinórban három a legutóbbi három magyar alkalom volt, azaz a mostani, a már említett hajós buli, meg a 2015-ös RockPart, plusz még ezen kívül egyszer szerencsém hozzájuk, még 2011-ben, Mitch-csel az élen az Impericon turnéval. Bár akkor annyira még nem ismertem őket (az alkalommal az Emmure miatt mentem el főleg).
Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy inkább tiszteletteljes követője vagyok a zenekarnak, mint inkább nagy rajongója, viszont amikor bejelentették, hogy végre-valahára újra eljönnek felénk, nem volt kérdés, hogy szeretnék-e lenni. Nem is úgy mondom, hogy szerettem volna, hanem akartam ezt az estét! Eddie Hermidáék a legutóbbi két lemezükkel szerintem teljesen visszaállították a renoméjukat, az a bizonyos album egy egyszeri, bár igen erős mellé nyúlásnak bizonyult - igaz, továbbra is tartom, hogy ha még kotlottak volna kicsit azokon a dalokon, akkor sokkal jobb is lehetett volna az eredmény.
No, lényeg a lényeg, elérkezett egy a ritkaságszámba menő este, ami vonatkozik a hét éves távollétre és a február 29-i dátumra is, ahol egy másik bika brutalizátor, a Distant tette tiszteletét a deszkákon, mint bemelegítő produkció. Kimondottan örültem, hogy ők jöttek a főzenekarral, mert amikor a Lorna Shore előtt voltak Budapesten, akkor egyrészt a vonat késése miatt a fellépésük legalább felét nem láttam, másrészt akkor a hangzás sem állt az ő oldalukon. Itt viszont minden összeállt, a tervezett kezdés előtt pár perccel megszólalt az intró, elkezdődött az a fura orosz törpe srácos vetítés a LED-falon, aztán jött a tekerés! A Distant nem spórolt a terméssel, ötven percig nyomatták a deszkákon és a hangzás is egész jó volt.
A közönség olyan szinten kajálta a dolgot (biztos vagyok, hogy többen miattuk látogattak el ide), hogy a circle pit-re és a wall of death-re sem igazán kellett bíztatni senkit, ment minden a maga módján. Míg a vetítés körülbelül egy perces köre ment folyamatosan rotálva (azt hittem, ezt mondjuk változni fog, de nem az volt amúgy sem az elsődleges), addig a dalok kegyetlen egymásutánban sorakoztak, a tonnás riffek hangostorként csapkodták le az emberekről a mindennapok gondjait.
Habár minden tiszteletem a Distanté, szívesen is hallgatom őket, azért be kell vallani: egy idő után ahogy lemezen is, úgy élőben is átcsap kicsit repetitívbe a zenéjük. Sajnos ez az alaprecept, hogy kezdjük relatív gyorsan a dalt, aztán lassítjuk le annyira apokaliptikusan lassúra, hogy már k*rvaanyázni támad kedve az embernek sanyarú örömében, néhány dal után nem hoz akkora örömöt. Értem, hogy ez az alaprecept, amúgy pofátlanul jól is működik a dolog, de talán majd idővel érdemesebb lesz nekik kicsit több kapaszkodót rakni a muzsikájukba.
Amúgy meg láthatóan a zenekar is jól érezte magát a deszkákon, ami abból kiindulva, hogy a záró turnédátumuk volt a Suicide-dal, érthető is. Ők itt mindent kiadtak magukból és hát bizony mi meg is kaptunk mindent, amit csak lehetett. Le a kalappal!
Aztán a Distant koncertje alatt ugrott be, hogy basszus, nem láttam merch pultot! Erre meglett a válasz: a helyek által kiszabott százalékot nem akarják megfizetni (ezáltal drágábban adni a portékát), így ők a helyszínen kívül, a turnébuszból árulták az ezt-azt, ahogy azt tette a Suicide Silence is. Lehet én is vásároltam volna, de az előző turnédátumról maradtak még kint az árak és hiába könnyű átváltani zlotyiból, nem éreztem magam annyira meggyőzve, hogy most nekiálljak nézelődni. Utólag átgondolva lehet, hogy rosszul döntöttem, de már mindegy.
Mivel a főzenekar aránylag gyorsan véglegesítette a színpadképet, a kilencórás kezdés előtt tíz perccel már megszólalt az intróként használt Bohemian Rhapsody, amire már eleve jól elszórakozott a nagyérdemű, már aki nem kint volt még az udvaron. Mert bizony mire a legtöbben beszállingóztak, Hermidáék már a második-harmadik dalt tolták. Huncut húzás volt, de én is úgy vagyok vele, ha minden franyesz, minek húzzák az időt. Nem?
A Suicide Silence nagyon príma koncertet adott, mondjuk ezzel szerintem nekik sosem volt baj. Minden egyes tagon látszott, hogy nagyon jól érzik magukat, ami valljuk be, nagyon sokat tud dobni a koncertélményen. A mostanában a télapó korszakában lévő, Tom Arayára hasonlító, őszülő, nagyszakállú Eddie remek frontember, jól kommunikál a közönséggel, legalább annyit mosolyog a deszkákon, mint Araya mester szokta (szokja?), a konfok ráadásul tényleg interaktívak, nemcsak sablon beböfögések, amire nem is figyel, mit mond a közönség, hanem tényleg figyel arra, mi történik és észreveszi, ha valaki valamit reagál, mond, ilyesmi. Ezért meg maximális respekt! A jutalom pedig itt is adott volt: a közönség mindig szívesen megmozdult, amikor csak kérte, legyen az pit, wall, vagy éppen csak egy középsőujj-erdő.
Még a láthatóan tényleg hatalmas hangulatban lévő (és öregedni elfelejtő) Mark Heylmun is vette a bátorságot és beszállt a kommunikációba, igaz az a verbálisan nem értelmezhető, viszont a jókedvét alátámasztó sörjódli amit lerendezett, a racionális szavak halmazában értelmezhetetlen volt. Nem hiába konstatálta Eddie is egy laza „wtf” -vel az esetet. Amúgy, ha már öregedni elfelejtés! Chris sem akar nagyon öregebb lenni ránézésre, igaz nem is álltam túl közel hozzá, viszont Danen már látszanak a hajritkulás káros hatásai, nem csodálkoznék, ha a megrövidült frizkó hamarosan lekerülne róla. De amúgy meg mi a fene? Mi vagyok én? Dizájner? Vissza a bulira!
A közel egy órás szettben a srácok egy igazi kedvességgel készültek nekünk, mivel az Európai kör eddigi részében eddig elő nem szedett Lifted is bekerült a műsorba, ráadásul úgy, hogy nem egy másik dal helyére iktatták be, hanem csak nekünk, csak itt, csak most alapon extrában ideadták. A témához illően ekkor zöldbe burkolózott a színpad és ment a bünti szépen, ahogy illik. És ha már bünti! A gitárok eleinte elég halkak voltak, viszont később sem voltak annyira elől, azokra talán egy kis kakajót’ el tudtam volna még képzelni, de ezt leszámítva egy iszonyat combos előadást szállítottak le nekünk a deathcore veteránok.
Mondjuk a nálunk még be nem mutatott, két legutóbbi album nem kapott arányaiban olyan nagy műsoridőt, csak a szett negyedét tette ki az ezekről előszedett három dal, viszont mit tudunk tenni, ha ennyi kötelezőjük van amúgy is? Meg nyilván ez nem az a műfaj, amiből egy másfél-két órás műsort kellene adni. Mert igen, biztos van, aki ezt bőven kibírná, de ebből a vonalból ez az egy óra bőven elegendő és kerek. Márpedig tényleg szépen kikerekítették ezt a szettet. Voltak lemaradt kedvencek? Biztosan, hiszen mást preferál az egyáltalán nem szegényes életműből. De jó volt ez a műsor? Nagyon is! Nem kérdés! Kis képzavarral élve olyan picsázás ment, hogy test, szem, fül nem maradt szárazon utána. Mondjuk azt az arcot kicsit sajnáltam, aki kb. a Distant második számánál sántítva ment ki, ő azért feltehetőleg elég sok élményről lemaradt.
Summa summarum, nem tudom miért kellett hét évet várni a Suicide Silence budapesti visszatérésére (jó, persze, a Covid biztos közbejátszott nem kicsit), de remélem, hogy hamarosan újra hazánkban köszönthetjük majd a srácokat, hiszen a „világvége” előtt azért elég rendszeres vendégek voltak errefelé. Jó lenne, ha visszaállítanák ezen szokásukat, szerintem igény volna! Köszönöm, hogy ott lehettem! (Szia, Józsi!)
A koncertre hivatalos fotóst nem engedtek be, így galériával ezúttal nem tudunk szolgálni.
