1.fejezet (melyben – bár a kutyát nem érdekli – kiderül, hogy viliricsi benne van a korban, de mégis boldoggá tud tenni egyidejűleg két fiatal – nem egri – leánykát). Az év első igazán tavaszi napján a napfénytől és a tudattól, hogy este koncert van, viliricsi hatalmas adrenalin-fröccsöt kapott. Munkáját a szokottnál gyorsabban és energikusabban végezte. Különös élménynek ígérkezett, hogy 15 és fél éves lányával együtt mehet bulizni. Az ifjú hölgy talán az emo felől, az apuka viszont az industrial metal a la Rammstein irányából közelített, így találkozhatott ízlésük valahol az űrben, a Halálcsillagok közelében.

A bejáratnál rögtön rákérdeztek, a hölgy vajon 18 éven aluli-e, és mivel szülei igazmondásra tanították, jött a következő kérdés: van-e felügyelet. Ez azért hatott furcsának, mert a koncert-látogatók jelentős rétege nagykorúság alatti (főleg egy ily fajta rendezvényen), és nem mindegyiküknek juthatott ilyen jófej szülő, mint viliricsi, hogy velük tart. Ráadásul az ő idejében nem volt divat 25 felett ilyen helyekre járni (emlékezett egy negyvenesre, aki öltönyt-nyakkendőt öltve simán bejutott bármilyen koncertre, mondván, meglépett fiát keresi).

A terembe érve viliricsinek olyan érzése támadt, mintha maszkabálban lenne: fekete-fehérre mázolt arcok, csillogó bőr cuccok, cicafül, ördögszarv, színek kavalkádja fogadta őket. Némely kis hölgy kirakta, amit ki kellett, hátha ez okból a csillagok legalább egy pillantásra méltatják őt.

Viliricsi hozzászokott a társadalom minden rétegét képviselő nézősereghez, ezért – öregnek érezVÉN magát – össze-vissza forgolódott. Végre megpillantott egy őszülő hajkoronát – de a következő pillanatban ráeszmélt, hogy fotós munkatársa, Réti Zsolti az. Később és hátrébb megnyugvására felfedezett némely Rammstein-pólos kopaszodót – nyilván a Papp-Arénás giga-koncerten ismerték meg előzenekarként a jelenlegi főzenekart.
Két hölgyike a hórihorgas viliricsi mögött azon aggodott, ugrálniuk kell, hogy lássanak valamit. A testes jelenség – megkockáztatva, hogy gesztusát pedofil ismerkedési kísérletnek hiszik – maga elé engedte a leánykákat, mire ők boldogan köszönték meg a nagylelkűséget. „Az rendben van” – gondolta a jó cselekedet után viliricsi – „hogy egy hétre kiírt koncert nem fog 19:00-kor elstartolni, de másfél óra várakozás kicsit túlzott.”

2.fejezet (melyben Marionette-k lépnek színre)
Az üdvrivalgás legalább annyira a hosszú várakozás végének szólt, mint a (szintén) svéd  Marionette előkerülésének. A Tokio Hoteles megjelenés némi aggodalomra adott okot, de a zúzás következtében a gondosan feltupírozott hajzatok hamar össze-zuhantak, fiatalkori Dave Murray-vé varázsolva az egyik gityóst, és a basszert. Az anti-szimetria jegyében a színpad másik oldalán két rövid hajzatú foglalt helyet: az öltöny-nyakkendő szerűségben feszítő gitáros, és a meglehetősen „betegnek” látszó énekes. Utóbbi arcán festett vörös csík húzódott végig (viliricsit a látvány arra emlékeztette, mikor borotválkozás után vizslatja magát a tükörben). Hangja valahogy egyszerre volt hörgő és sivító. Ez az egész így leírva szörnyen hathat, de a „muzsika” kellemesen eklektikus volt. Valamiféle melodikus death-tel vadított ipari metal volt, helyenként dúdolható gitár-futamokkal, és még az „énekes” ficere is időnként dallamokat préselt magából. Más kérdés, hogy a közönséggel való kommunikáció is ezen a disznó-ölés szinten zajlott. A setlist is elég változatos volt, viliricsi a maga részéről egy dallam-centrikusabb Burn me című dalt jegyzett meg magának. (A dallam-centrikus jelző ezúttal meglehetősen relatívan értendő).

3.fejezet (melyben végre szétlövik az ártatlan és gyanútlan nézősereget a Halálcsillagok)
Viliricsi a keverőpultnál állva nézte a beállás munkálatait, a közvetlen készülődést a támadásra. Ahol volt, a terem közepén, kábé odáig értek el az egyre tömörülő nézősereg leghátsó alakzatai. Viliricsi ezt az aktivitást meglehetősen alacsonynak találta, számításba véve azt is, hogy a Deathstars már a Rammstein-turnén való vendégeskedést megelőzően is egy viszonylag befutott zenekar volt.

Üdvrivalgás fogadta a néhány perccel fél tíz után felharsanó intrót, mely pici idő elteltével a Mark of the Gun című dal kezdő riffjeibe folyt át. A fegyver hatékonyságát némileg csökkentette, hogy a gondosan bepróbált énekmikrofon azonnal kilehelte lelkét. Bernadotte „parancsnok” azonban feltalálta magát, és gyarsan a vokál-mikrofonhoz sasszézott. Szerencsére a továbbiakban több technikai malőr már nem szabdalta a programot.

Viliricsi a keverőpulttól néhány lépést előre indult. Nem feltétélen saját akaratból; lábai egy ismeretlen erőnek engedelmeskedtek. Néhány másodperc leforgása alatt a tombolók-ugrálók-pogózók körében találta magát, és ő is végezte eme tevékenységeket. Valahogy az az érzése támadt az embernek, hogy aki nem mozdul be erre a zúzásra, az nem is igazán metálos. Egyfajta „metal-disco” volt ez; vakító fényekkel, iszonyat hangokkal.

Viliricsinek eszébe jutott, hogy végül is azért jött, hogy írjon minderről, vagy mégis mifene. Visszamászott a keverőpulthoz. Innen jól láthatta a füstoszlopok mögül időnként előlépő Bernadotte mestert, akire eme titulus itt sokkal találóbbnak tűnt, mint a klippeken. Valahogy egyáltalán nem tűnt a kisfilmekből megismert sápadt, vékony dongájú kamasznak, egészen kimunkált izmokkal rendelkezett. Viliricsi Szandi nevű lánya csalódottan állapította meg, hogy az ideálnak tokája is van. Ebből a tokából ezúttal közel sem annyira Till Lindemannos (Rammstein) orgánum ömlött elő, mint ahogy azt a stúdió-felvételeken megszokhattuk.

Ettől függetlenül közhelyesen elmondhattuk: „ez a metal 2012-ben”. Ma már a közvetlen tributelés helyett a zenekarok egy része egy másik nagyobbnak modorában írja nótáit. Jelen esetünkben ez annyiból kiválóan sült el, hogy csilivili  show helyett ezen az estén még megtapasztalható volt a rockzene közvetlensége, ártatlansága. A nagyon-nagyon elemében lévő Skinny basszusgitáros nem csak a mi Csongor Bálintunkra (Subscribe) jellemző (rasta) hajpörgetéssel hívta fel magára a figyelmet, hanem két dal között rendszeresen lepacsizott a népnek vagy húsz-húsz tagjával. Wiplasher Bernadotte szorgosan puszilgatta az első sor lányait, a dalok egyes sorainak végére pedig „Budapest, Budapest”-eket csempészett.

Viliricsi megfigyelte még, hogy a zenekar a két legutóbbi albumról (Night Electric Night, Termination Bliss) nagyjából egyenlően tűzött műsorra dalokat, még a debut-albumot (Syntetic generation) kissé hanyagolták. Persze, hogy a ’09-es utolsó új nótákat tartalmazóról felharsant a „sláger” címadó (Night Electric…), vagy éppen egyebek mellett a Chertograd is. A … Blissről elhangzottak közül viliricsi leginkább a Tonguesnek, és a Blietzkriegnek örvendezett. A tavaly év végi válogatás cd bónuszdalát, a „fantáziadús” című Metalt a jelen lévő népesség háromnegyed része együtt harsogta a zenész urakkal. A közönség-díjasnak viszont a Death dies hard bizonyult – talán azért, mert ez volt a ráadás uccsó nótája, és mindenki jól ki akarta még élvezni az élményt.

Hát igen, ahogy a Blietzkrieg nóta is „mondja”, ez igazi villámháború volt – alig több, mint egy órás játékidővel. Talán a kezdést ezért sem siették el annyira. De hogy ne ilyen vége legyen történetünknek, szögezzük le: a svéd Halálcsillagok ripittyává zúzták ezen az estén Budapestet – mindez azonban a metal furcsa világában happy endnek számít.

Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.