A Pennywise az a fajta punk rock zenekar, akiknek neve mindig is jól csengett a kult körökben és noha offspringi vagy bad religioni mércével mérve akkora sikereket sohasem értek el, mégis a stílusban elsővonalas előadónak tekinthetőek. A kaliforniai punkzenekarból egyébként még 2009-ben lépett ki az alapító Jim Lindberg énekes, aki ugyan a háttérben most is segédkezett, de nekünk sokkal fontosabb, hogy utódja Téglás Zoli az Ignite magyar származású frontembere lett.

A zenekar, ahogy ők mondják, amolyan vissza a gyökerekhez albumot írt  és valamelyest igaz is ez a kijelentés. Bár a az elvakult punk rokkerek biztosan vitatkoznának velem, de a stílusban nagy megfejtések régóta nincsenek már, hiszen az akkord-menetek jó részét sokan, sokszor eljátszották, tehát ha így nézzük keresztben hosszában elég szűkösek a határok.

Ami mégis kiemeli a Pennywise-t a hasonló bandák tucatjai közül, hogy nekik el lehet hinni, hogy amit hallunk az igaz lehet, és megvan az a fajta a kapocs a korong és a hallgató füle között, amitől működik ez az egész. Sokan mondják az új albumra, hogy ez inkább Pennygnite vagy Zoliwise, de a Pennywise mégsem lett Ignite, viszont Téglás Zoli markáns hangja erőteljesen meghatározza a lemez keltette érzetet.

Punk-rock lemeznél eltekintenék a 14 dal egyenként elemzésétől, legyen elég annyi, hogy a Pennywise próbált nem egykaptafa dalokat írni, így van itt szinte slágerlistára való könnyedebb darab, mint a Let Us Hear Your Voice, fülbe ülő dallamos tétel, a lemez címadójának és az X Genaration-nek a képében, kicsit HC beütésű dal, mint amilyen a Stand Strong, színtiszta punk, Seeing Red és Tomorrow címmel, van kiváló basszuskiállással nyitó nóta (Songs Of Sorrow), és itt van a lemez legjobbja az All Along is.

A stílus legfontosabb követelményét, a hitelességet maximálisan megőrizte a Pennywise és a 14 dalból igazából egy sem töltelék. Jó riffekkel, remek dallamokkal vastagon megpakolt album az All Or Nothing, amely így a nyár közeledtével egészen jól passzol majd pár üveg hideg sörhöz.