Szinte biztos vagyok benne, hogy a Veil of Maya vezette European Eclipse Tour most keddre esedékes budapesti állomása vastagon volt bekarikázva minden koncertre éhes metálfej falinaptárában, hiszen tulajdonképpen a februárban megrendezésre került Bonecrusher Fest óta nem voltak maradéktalanul kielégítve a fémesebb ízekkel fűszerezett breakdown hegyekre éhes zenerajongók.

Személy szerint, én pontosan a fentiek tudatában (is) álltam maximálisan értetlenül az előtt, hogy a koncert napján a szervezők a csekély(ebb) érdeklődésből következő, alacsonyabb jegyeladási számokat figyelembe véve a bulit a kisterembe voltak kénytelenek bepasszírozni. Bevallom, anno a buli bejelentését követően, határozott mozdulattal lettem volna képes felhörpinteni akár egy vödörnyi mérget is arra vonatkozóan, (számba véve a djent hullám világszerte pusztító virágzását,) hogy itt bizony még a nagyterem mércéjével mérten is alig-alig leszünk majd képesek egy tisztességes bólogatásra anélkül, hogy bele ne fejeljünk az előttünk álló tarkójába. Ez persze többé-kevésbé hasonlóképpen is alakult.

Volumes.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a mostanság egyre nagyobb területen terpeszkedő djent, a műfaji palettán tekintve a személyes kedvenceim között lenne számon tartva, sőt. Kevés, a műfajban tevékenykedő zenekar tudta eddig valóban felkelteni az érdeklődésemet, legalábbis ami a vegytiszta djent-et illeti. Félre értés ne essék, kifejezetten szeretem a tördeléseket, pattogásokat, elszállásokat, de inkább csak, mint kiegészítő, színesítő elemeket egy adott metál zenekar palettájában. Talán pont emiatt a megfelelő arányban adagolt eszközhasználat miatt szerettem bele annak idején a Born of Osiris, az After the Burial vagy éppen az este főszereplőjének, a Veil of Maya zenéjébe.

Sajnos/nem sajnos már a kapuk megnyitását követő tizenöt-húsz percben is lehetetlen volt előrébb furakodni a tömegben, ám ennek ellenére még a leghátsó sorok közül, a nem sokkal fél nyolc előtt színpadra álló Volumes produkciójára egy pillanatig sem lehetett panasz. A hangzás -ismerve a kisterem kissé korlátozott képességeit,- meglepően tiszta és erőteljes volt. A cirka húsz-huszonöt perces időkorlát pedig szerencsére tökéletesen volt képes behatárolni a két énekessel csata sorba álló Volumes produkciójában terítékre kerülő tavalyi debütlemez dalait, még éppen azelőtt, hogy a műsor unalomba fulladt volna. Ennek tudatában pedig mindenki remekül szórakozott.

Structures.

Az este másodikként színpadra lépő zenekara, a kanadai Struc/tures negyed kilenc előtt néhány perccel kezdett neki szettjének. Bevallom az egész csomagból talán az ő zenéjük áll tőlem a legtávolabb, legalábbis a tavaly, a Sumerian Records gondozásában megjelenő Divided By című nagylemezük engem speciel nem volt képes maradéktalanul meggyőzni. Sőt abszolúte értetlenül álltam a lemezt megjelenését követő hype, valamint a Sumerian szerződés előtt. Persze szó sincs szemet, avagy fület bántó kellemtlenségről, egész egyszerűen túl sok mindenbe akarnak egyszerre belenyúlni, ezek az egyébként vitathatatlanul tehetséges srácok. Túl sok dolgot, témát, ötletet kívánnak belesűríteni egy-egy számba, melynek végeredményében egy eléggé megmunkálatlan(nak tűnő), kaotikus összképet kapunk, melyre pedig végképp nincsenek kedvező hatással a pop-punk-ra hajazó ének kirohanások. Mindenesetre a buli, a Volumes-éhoz képest egyébként meglehetősen csapnivaló hangosítás ellenére is abszolút patent volt, a fekete széldzsekiben kiálló frontember vezette zenekar tételről-tételre tuningolta fel egyre magasabbra a kisterem hangulati indexét, így a felbátorodott legények sorra vetették be magukat a pódiumról az egybegyűltekre, vagy alakítottak ki karate-terepet a terem köepén. És ez még csak a kezdet volt.

Vildhjarta.

Háromnegyed kilenc magasságában a svéd Vildhjarta egy instrumentális introt követően igyekezte mind a szinvonalat, mind pedig az érdeklődést fentartani a zsúfoltságig telt, és pálott izzadságban gazdag kisterem egybegyűltjeinek. 

A két frontemberrel operáló zenekar repertoárja talán még a koncert első felében aránylag érdekfeszítő is volt, ám sajnos a performansza középtájra beszúrt, borzasztóan álmosító instrumentális átkötő, valamint az önmagát akarva-akartalanul is ismétlő momentumok miatt a második felére bizony elfáradt, tetemes bágyadtsággal bódítva el az elmémet. Bár mindamellett, hogy a Vildhjarta zenéje a maga komótos vánszorgásával a legnagyobb jóindulattal sem rendelkezik olyasfajta pulzusfokozó karizmával, ami óhatatlanul is hisztériára vagy falbontásra késztetné a hallgatóságot, azért a pit pulzálásától megrészegült hőseinket látszólag ez mit sem zavarva sarkallta tombolásra a dühöngőben. Talán, ha a svédek legalább 2-3 dalt lecsíptek volna a szettből a kezdeti bólogatásom akár még a végéig is kitarthatott volna, ám így számomra csak egy újabb átlapozni kívánt filler epizód volt, a katarzist jelentő finálé előtt.

Betraying The Martyrs.

Az eddigiekhez képest picivel hosszabbra eresztett átszerelés alatt átmenetileg szellősebbre váló terepet kihasználva, igyekeztem egy valamivel kedvezőbb helyet levadászni, így végül a terem jobb oldalán, valahol középtájt kötöttem ki, ahol a fal még alkalmi támaszt is nyújtott a várakozásban. A fények kihunytak és az idén nálunk már duplázó Betraying The Martyrs a már jól bejáratott Liberate Me Ex Inferis-Martyrs kettősével kezdett neki az aprításnak. 

Veil Of Maya.

Egy hosszabb-rövidebb átszerelést, valamint hangolást követően, bátorkodtam még néhány lépessel előrébb fúrni magam az embertömegben, így közvetlenül a terem jobb oldalán lévő hangfalnál lecövekelve vártam, hogy a két évvel ezelőtt kitűnő, bár pofátlanul rövid szettel kiálló chigago-i Veil of Maya újra elkápáztasson. Mondanom sem kell, ez maradéktalanul sikerült is.

A Brandon Butler vezette négyes a profi, közvetlen és abszolúte szimpatikus kiállást, egy minden szempontból kiváló, és gondosan összeválogatott szettel fejelte meg, melyben a zenekar legutóbbi három, azaz már a Sumerian Records kötelékében napvilágot látott nagylemezének legizmosabb tételei kaptak helyet. Így csendültek fel az idén februárban megjelent Eclipse (melyről bővebben itt írtunk) egyes tételei, (2/200, Punisher, The Glass Slide és Divide Path,) az [id] közönségkedvenc nótái, (Unbreakable, Namaste, Dark Passenger és a személyes kedvencem: a Mowgli,) továbbá a 2008-as The Common Man's Collapse mára már klasszikussá vált 'Maya slágerei. (Crawl Back, Pillars, We Bow In It's Aura, valamint a szettet záró It's Not Safe To Swim Today.) Bevallom rég nem éreztem már koncerten azt a fajta extázist és izgatottságot ami a zenekar színpadon töltött bő negyven perce alatt a hatalmába kerített, az ekkora már tényleg csordultig telt, levegőtlen, pokoli módon izzasztó és valósággal megtébolyodott kisteremben. Az egész este szüntelenül pulzáló dühöngő, a srácok koncertje alatt minden eddignél intenzívebb fordulatra kapcsolt, a jobbra-balra kalimpáló delikvenseknek már abszolúte mindegy volt, kit, hogyan és milyen módon kaszabolnak le rakoncátlan végtagjaikkal. Én aláírom, ennek a fajta önkifejezési módnak is természetesen megvan a maga kultúrája, de ezt csakis abban az esetben tekintem valóban elfogadhatónak, ha ez a fajta tevékenység nem csap át ostoba és retardált kultúrálatlanságba. Ám sajnos ez a fajta határ a legtöbb esetben bizony áthágásra kerül(t). Zárójel bezár.

Mindenesetre az imént említett kis intermezzok mellett azért bőven akadt egyéb látni és hallgatnivaló a produkciót illetően. Példának okáért lenyűgöző volt nézni Danny Hauser hét húros bőgőjátékát, vagy Marc Okubo virtuóz húrbűvölését, melynek hatalmában nem egyszer kellett az államat összekaparnom. Kiváló volt. 

fotók: Réti Zsolt, további képek itt.