Mit is várhatunk Billy Corgan-tól? Az egész tökös móka már csak róla szól, nincs mit tenni, egyszerűen ez van. De nincs is ezzel semmi baj. Ami a Guns N’ Roses Axl-nek, vagy a Soulfy Max papának, esetleg a Sepultura Andreas-nak/Paulo-nak, pontosan ugyan az Billynek a saját bandája, tehát bármit megtehet, amihez kedve szottyan és igazán senki nem szól rá, hogy „Hé, tesó, ezt már NE”. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ahogy mondani is szokták "ilyen ez a pop szakma" Lehet itt nyávogni, kísérletezgetni, de az Oceania is hamisítatlan Smashing Pumpkins lesz.
A Quasar nyitó nótácskával hamar kiderül, hogy itt aztán semmi nem változott. Az igazán nagy kísérletezés itt elmarad, de mégis egy igazi tökös nótát kapunk, ami koncerten is faján megállja a helyét tutira. Soha nem bírtam sokáig elviselni Corgan, hangját, de ez az album azért eléggé el lett találva.
A néhol kicsit szinti pop feelingű albumon, vannak igazi gyöngyszemek is! A fogós refrénű, mondhatni lírai, Violet Rays például pont az egyik legerősebb dal. Tele van érzelmekkel, amik valahogy totál magukkal ragadnak, még az olcsó laptopos hangszórón is. A szerelmes feeling sem hiányozhat, ezt kapjuk meg a My Love Is Winter-be tekerve. Messze kimagasló ez a dal, valahogy még az ének sem szedi szét a fülem itt, és a dob téma nagyon alá pakol a számnak. Ami viszont totál nem tetszett, az a szintis One Diamond, One Heart. Mintha utánozni akarnák az Enter Shikari metálos-elektronikus egyvelegét, csak mégsem megy. A The Chimera egy igazán lendületes szerzemény, amiben végre visszatér a torzított gitár is, és valahogy az ütősebb témák is. Az album közepe kicsit üresjáratos, de aztán még is visszatalál a helyes vágányra.
Vannak az Oceania-n igazi, jó kis húzós darabok, amiket szívesen meghallgatok még jó párszor a magányos éjszakákon, de azért lesz olyan is, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül megnyomom a tovább gombot. Hangzásra nem lehet panasz, hiszen azért rutinos zenészekkel van dolgunk, ritka az, hogy olcsó munkát adjanak ki a kezük közül.
