Kip Winger – amellett, hogy mindmáig hű maradt a 80-as évek rockzenéjének legszebb hagyományaihoz – az MTV korszak elmúltával szabadon és soha nem csökkenő alkotókedvvel kalandozik a különböző műfajok között. Ami pedig külön örvendetes: európai körútjai során rendszeresen szakít időt egy-egy magyarországi fellépésre. A mostani koncertje előtt rendelkezésre álló (viszonylag rövid) idő alatt lezajlott beszélgetés az alábbiakban olvasható.
Mi az apropója ennek az újabb akusztikus koncert-sorozatnak? Játszol vadonatúj dalokat is?
Kip Winger: Nem valószínű. Egyszerűen azt játszom, amit az emberek akarnak. Olyan dalokra viszont talán sort kerítek, amelyek még legutóbb számítottak újnak. Lesznek Winger-sikerszámok, meg szólónóták is. Sok dalt viszont kérésre játszom, mert mindenki más és más számaimat szereti. Az egész a közönségről szól, a közönség kedvéért jövök és játszom.
Milyen emlékeid vannak az előző budapesti akusztikus buliról, amelyet az A38-on játszottál? Volt olyan meghitt és közvetlen hangulatú, amilyennek szeretted volna?
Kip: Imádok nálatok játszani! 1997 óta koncertezek itt, és nálatok mindig jó. Nagyszerű a közönség. Azt mondjuk általában nem szeretem, ha olyan magas a színpad, mint az itteni (azaz a Club 202 színpada – a szerk.), és olyan messze vagyok a hallgatóságtól, szóval meglátjuk, hogyan fog most elsülni a dolog. Szeretem a közönséget.
Néhány éve mutattak be az Államokban egy általad írt klasszikus zenei darabot (Ghosts), a napokban pedig megvolt a londoni premierje is.
Kip: Így van. Sikeres volt, még a New York Times is pozitív kritikával illette! Mindenkinek tetszett, gyorsan le is kopogom!
Manapság lényegesen nagyobb művészi szabadság vesz körül, mint a Winger legsikeresebb korszakában.
Kip: A lényeg, hogy azt csinálom, amit csinálni akarok. Amikor a Winger zenekarral dolgozom, akkor igyekszem megadni a rajongóknak, amit várnak. Ahogy a legutóbbi lemezzel is tettem. Csak próbálok még több invenciót belevinni. Nem azon vagyok, hogy pólókat adjak el. Igyekszem igazán jó zenét írni, és nem azzal foglalkozni, hogyan kellene szólnia a bandának, hanem azzal, hogy izgalmas legyen a dolog. Annak idején a 90-es években, amikor divatba jött a grunge, a 80-as évek zenekarai pedig eltűntek a süllyesztőben, megfogadtam magamnak, hogy zeneileg szabad leszek. Jól is éreztem magam így. Klasszikus zenét akartam írni, és tanultam, hogy képes legyek rá. Ne érts félre, de ha ezt akarod csinálni, ahhoz perzselő vágy kell! Piszok nehéz ám ez, hiszen nincs benne sok pénz. Itt szó sincs rocksztár-életről, egyszerűen elkötelezett vagyok a zene iránt! Ez az utolsó dolog, amelynek számomra megmaradt a varázsereje. Mágikus.
A te szüleid jazz zenészek voltak, Rod Morgenstein dobos zenetanárként is aktív, Reb Beach a Whitesnake-ben is gitározik... Egy szó mint száz, már a 80-as években is rendkívül képzett, csúcs-profi muzsikusok voltatok. Nem éreztetek, hogy emiatt nagyon kilógtok a kor totálisan image-központú zenei világából?
Kip: Hogy őszinte legyek, éreztük. De ha megnézed az akkori klipjeinket, akkor láthatod, hogy belementünk a játékba. Szóval csakis magunkat okolhatjuk... Mai fejjel, ennyi idő elteltével pláne kiütközik a különbség. Akkoriban csak pár albumunk volt, néhányan nem is ismerték ezeket. De hát ilyen a show-biznisz. Ha hírességként mutogatod magad, akkor minden játszik, nem igaz?
Egy időben sokat dolgoztál Cenk Erogluval. Folytatódni fog még a közös munka?
Kip: Most nemrég volt egy szabadtéri bulink Görögországban George Gakis barátommal, ahova Cenket is áthívtam Törökországból. Játszottunk Wingert, Kip Winger nótákat, meg feldolgozásokat is. Zenét viszont nem fogok írni Cenkkel a közeljövőben. Csinálok egy újabb Winger albumot, klasszikus darabokat komponálok, és talán szólólemezem is lesz, de ez a két dolog sem kevés... Amúgy naponta beszélünk. Jó barátok vagyunk, minden rendben van köztünk.
Valóban elég sok dologra összpontosítasz most.
Kip: A pályámat lényegében háromfelé lehet bontani: a Wingerre, a kísérletezősebb Kip Winger szólóanyagokra, és a klasszikus vonalra. Ez utóbbi hamisítatlan 21. századi klasszikus muzsika.
Afféle tanácsosi tisztséget töltesz be egy Rock Fantasy Camp elnevezésű projektben. Mi is ez pontosan?
Kip: Az leginkább olyanoknak szól, akik mindig is zenélni akartak, de sosem kerültek reflektorfénybe. Nem feltétlenül a fiataloknak szól. Akadnak ugyan fiatal résztvevők is, de a 30 és 60 közöttiek vannak többségben. Ügyvédek, zöldségesek, mindenféle arc. Berakjuk őket zenekarokba, dalokat tanítunk nekik, mesterkurzusokat tartunk, megmutatjuk, hogyan kell előadni... Az benne a szórakoztató, hogy eszedbe juttatja, miért is zenéltél. Jó móka ebbe bevonni embereket, és felkelteni bennük a zenélés iránti lelkesedést. Ezt is szerelemből csinálom. Rengetegen vesznek részt benne, én meg közben olyan hőseimmel is jammelhetek együtt, mint Mark Farner vagy Roger Daltrey. Olyan az egész, mint egy kiterjedt haveri kör. Jó poén, ki kellene próbálnod!
FOTÓK: MESZLÉNYI BÁLINT
