Immáron 5 éve, hogy New Orleans mocsaraiból előmászott és rászabadította magát a világra az Over The Under. A Phil Anselmo (ex-Pantera) vezette Downegyszerűen, nem tud hibázni. Akkoriban ígéretet tettek miszerint a következő anyagra nem kell újabb 5 évet várnunk. És láss csodát 2012-ben megérkezett a frappánsan csak IV Part I The Purple EP címre keresztelt kiadvány.

A srácok rájöttek, hogy felesleges albumokban gondolkodniuk, sokkal inkább az EP formátum felé kellene kacsingatniuk. A 4 Extended Play-ből álló sorozat első darabja a kicsit lassabb doomosabb Down-t hivatott felidézni nekünk. Kiindulási alapként mindenki a NOLA-t emlegette, viszont amit ezen a korongon találunk az akár a II-es lemez felvételeinél elkészült dalok is, lehetnének. 

(Mivel a szerkesztőségben többen is stoner metal rajongók így egy dupla kritikát olvashattok, amit KoaX kollegával vetettünk a RockStation hasábjaira.)

One, Two, Three, és HEADBANG. Ez a pontos megfogalmazása az új Down IV Part I Purple EP-nek. Amikor álmosan állsz a liftben, mész melóba, vagy esetleg suliba, és elindítod az mp3-mat. Aztán hirtelen minden más lesz. Az álmos kis világ megszűnik, és érzed azt a belső energiát, hogy mennyire király ez a zene, mennyire tele van azzal a bizonyos energiával. Persze hogy elkezded rázni a fejed. Oh, ez még semmi természetesen. Oké, hogy a liftben elkap így az energiahullám, de ugyan ez magával tud ragadni a tömött reggeli buszon is. Aztán csak csodálkozol, hogy az a helyes lány miért néz rád olyan furán. Nem. Nem, azért mert kilóg a slicced. Megint rázod a fejed, bakker, mert tényleg, DE TÉNYLEG EZ DOWN! Igaz, hogy a hat számból már hármat ismerhettünk az előzetesek alapján, de így egyben nagyon hasítanak. Lassan egy hete, hogy nem bírok mást hallgatni utazás közben. Az abszolút kedvencem az Open Coffins. Ahogy a mi Fülöpünk totális átéléssel elkezdi azt a számot, valami hihetetlen. Pepper papa, és Kirk bácsi olyan riffeket állít hadba, amiktől egyből padlót fogtam. Egyből a kedvencem lett a dal. Tényleg igazuk lett a beharangozásokkal, hogy nyersebb hangzás, és a NOLA-ra való hasonlóság jellemzi majd a lemezt, de mégsem. Azért már jó pár szinttel feljebb vannak a srácok, de még is, ott van benne az a vadság, nyersesség, ami az első albumot is jellemezte.  Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy azt mondjam egy Down albumra, hogy sz@r. Egyszerűen imádom. A srácoknak egyetlen egy rossz pont írható csak fel, hogy egy ilyen remek cuccra, a francért kell öt évet várni. Persze mikor hallgatom a The Curse című húzós témákat, egyből elszáll ez a gondolatom, és csak az marad meg bennem, hogy MÉG-MÉG-MÉG ENNYI NEM ELÉG. Jim Bower alapból ott van a kedvenc dobosaim között, miért is? Hallgassátok meg a Misfortune Teller-t, és mindenre választ kaptok. A mai ultraduplázós, bélontós világú zenében felüdülés egy ilyen dobos, aki nem technikázza halálra magát, de még is vannak eléggé fincsi dolgok a játékában. 

Egyszerűen élvezet hallgatni ezt a lemezt. Természetesen az anyag remekül szól. Hogy is szólhatna, ha Phil stúdiójában veszik fel a saját cuccukat. Olyan ez, mint otthon húslevest főzni… Nem ízetlen vackot alkotunk. Marhára kíváncsi vagyok, hogy mit fognak alkotni a következő EP-n, amire remélhetőleg nem kell várnom, megint öt évet. Még egy nagy plusz mielőtt elfelejtem. Harminchárom perces a lemez. Ez azért egy EP-től valljuk be, nem rossz teljesítmény. Aztán, ha tetszik a muzsika, akkor, tessék a csapat facebook-os falát bombázni, hogy tolják el magukat megint. Az új dalokat hallanunk kell élőben, ebben szerintem mindenki egyetért velem. KoaX 5/5

Ha a Down-ról van szó, nem kell nagy megfejtésekbe bocsátkoznunk, ami a zenét illeti. Nincs túl bonyolítva semmi. 5 „hippi” lemegy a próbaterembe majd 5 év alatt, felvesznek egy alapművet. Az első bekezdésben említett utolsó két kiadvány hiába ért révbe a rajongóknál még mindig vita tárgyát képzi. A 4 részes sorozat első részénél sem lesz másképp. Vegytiszta stoner/sludge ahogy azt már megszokhattuk a díszes társaságtól. Rex Brown  (ex-Pantera, Down) egészségügyi okok miatt távozott a csapatból, a bőgőt ezúttal Pat Bruders (Crowbar) akasztotta a nyakába.Na de ugorjunk is bele abba a bizonyos mocsárba, ami a Levitation-el indul. A kölyök visszatért! Évekig küzdött a belső démonjaival, mára azonban legyőzte őket. A hangja sziporkázik, amit a Witchtripper-ben meg is villant. Mellesleg a dal videója egyszerűen fenomenális már csak Burzum hiányzik a stábból. A Keenan/Windstein duó szállítja a már-már grunge-ba nyúló Open Coffins legjobb riffjeit ami, alá a Bruders/Bower páros szolgáltatja a feszes alapot. Az anyag egy lassabb letisztultabb Down képét tárja elénk, akik csak szépen lépésenként akarják leszedni a fejünket a helyéről. A The Curse felteszi a pontot arra a bizonyos i-re miszerint az anyag az év végi top 10-es lista dobogós helyére óhajt fellépdelni. A II-es lemez legszebb pillanatait hozza itt Phil annak pedig nyoma sincs hogy bizony az a torok igencsak megkopott az elmúlt 20 év alatt.

A This Work Is Timeless sokaknak ismerős lehet, akik kicsit jobban követik a csapat munkásságát ez a nóta, ugyanis még az Over The Under idején készült. A dal a kezdeti fázisban szerepelt a korongon azonban végső keverésig már nem jutott el. Zárásként pedig megkapjuk az EP leghosszabb tételét a Misfortune Teller személyében. A maga 9 percével, ami igazából „csak” 7 sem kapcsol közép tempó fölé, a dal vége felé viszont csak az nem ragad léggitárt, aki halláskárosult. A folytatások elvileg jövőre vannak ígérve, reménykedjünk, hogy nem kell újabb 5 évet várnunk a tetralógia következő darabjára!