A Paul Stanley és Gene Simmons vezette veterán csapat Sonic Boom címmel 2010-ben egy olyan rocklemezzel jelentkezett 11 év után, hogy a csapat rajongóinak, de szimplán csak a jófajta rockzenét kedvelőknek is leesett az álla. Ace Frehley és Peter Criss 2000-es évek eleji kilépését követően talán jobb nem is történhetett volna a bandával, mint Tommy Thayer és Eric Singer felbukkanása, sőt ezzel a két emberrel a csapat olyan egységes manapság, mint tán még sohase és még a dalszerzésből is tevékenyen kiveszik a részüket.
Mert a lassan negyedik X-be lépő csapat olyan energiákkal nyomul, ami másnak nagyon nem tulajdonítható be, mint annak, hogy friss vér került a szervezetbe, hiszen egy 63 (Simmons) és 60 (Stanley) éves embertől már a lemezkiadás is csoda, nem az, hogy ezt három évre az előző után teszik és közben még folyamatosan turnéznak is.
Sötétebb tónusú kemény lemezt ígértek, ezt egyébként nem érzem a Monsteren, de amúgy igazi tökös rakenroll az ami kifelé árad a hangfalakból, ráadásul az igencsak jófajtából. A lemezkészítés irányítását ezúttal sem adták másnak, a dalszerzés terén maximum annyi különbség van most, hogy társszerzőként Tommy Thayer több dalt jegyez, mint Gene Simmons (!) – igaz csak egyet énekel -, míg Eric Singer nevéhez mindössze egy dal köthető.
A színvonal meglehetősen egységes, sőt mi több baromi magas most is. Nem cicóznak sokat, 12 dal 43 perc alatt, igazi aréna rakenroll mind, néhol kicsit ismerős fordulatokkal és manírokkal, de ne feledjük, hogy Paul Stanley és Gene Simmons mögött majd negyven év áll már.
Nem is tudom, hogy lehet-e ebből a 12-ből egy nótát kiemelni, de ha már mindenképpen meg kellene próbálni, akkor a Freak, Back To The Stone Age, Shout Mercy hármasa mindenképpen benne lenne, utóbbi akkora retró, hogy majdnem előkerestem a trapézfarmert a szekrényből.
De nem marad el ezektől az Eat Your Heart Out a The Devil Is Me, vagy az Outta This World trió sem. Ez utóbbit ráadásul Tommy Thayer énekli. A végére pedig odatették a Take Me Down Below, Last Chance kettősét, amelynél KISS albumra jobb zárást el sem tudnék képzelni.
KISS - Freak
A KISS persze KISS maradt, arénarock, rakenroll, kicsit néhol szirupos, nem kicsit amerikai, de jó, és a lényeg az utóbbin van. Ha mindenképpen össze kellene hasonlítani a Monstert, az előző Sonic Boommal, akkor azt mondanám, hogy ugyanazt a vonalat viszi tovább, ugyanazon a színvonalon. Cseppet sem gyengébb az új album, csak már nem előzte meg akkora, szám szerint 11 évnyi várakozás, mint elődjét, amely talán emiatt nagyobbat ütött. Viszont a Monster sem üt kisebbet és egy igazán szerethető szörnyeteg.
