A Corey Taylor és Jim Root által már 1992-ben (még a Slipknot előtt) életre hívott Stone Sour úgy tűnt el a süllyesztőben 1997 környékén, hogy semmilyen kiadványt nem tettek le az asztalra. Aztán 2002-ben újból összeálltak és hirtelen felindulásból kiadták a zenekar nevét viselő első lemezüket, a lendület pedig azóta is tart, hiszen a House of Gold & Bones - Part 1 már a zenekar negyedik nagylemeze. Dupla, de akár koncept albumnak is nevezhetjük ezt az anyagot, a második részre nem is kell sokat várni, jövő év elején itt van az is.
Nem tudom vannak-e olyan Slipknot rajongók, akik nem szeretik a Stone Sour muzsikáját, de ha vannak nekik mondom, hogy pontosan a Stone Sour miatt kevésbé aktív a Slipknot. Nem, nem abban az egyértelmű értelemben, hogy ha ez a banda lemezt készít és turnézik a másikra kevesebb idő jut. Hanem abban, hogy meggyőződésem szerint Corey Taylor és Jim Root jobban szeret a Stone Sourral foglalatoskodni, mint a Slipknottal.
Pedig a Stone Sour alapvetően nem sokban különbözik a Slipknottól, már ami a keményebb dolgaikat illeti, hiszen van itt áthallás bőven, de a Stone Sour hatékonyságból jelesre vizsgázik, meg aztán itt a hardrock-hoz és klasszikus heavy metál elemekhez is gyakorta nyúlnak. A negyedik lemezre bőven felértek azokra a modern metál bandákra (Disturbed, Godsmack, Five Finger Death Punch), akik Amerikában olyan népszerűek. A Stone Sour is annyira amerikai amennyire csak lehet, élén az utóbbi pár év legtehetségesebb és legsokoldalúbb énekesével Corey Taylorral, aki mindent elénekel, amit csak lehet. A Stone Sour azonban felvállalja a kicsit sziruposabb balladákat is, amik nem is állnak rosszul a zenekarnak.
Három abszolút telitalálattal nyitnak, hiszen a Gone Sovereign, Absolute Zero, A Rumor of Skin bármelyike slágerlista esélyes lehet. Az első ballada a The Travelers, Pt. 1 képében jön el és Taylor gyönyörűen énekel benne. Amiért azt mondom, hogy „nagyon amerikai” a SS az a Tired-ben mindjárt kiderül: vonósokkal megtámogatott, érzelmes, mégis gitárral vastagon megtámogatott balladisztikus darab. Az ezt követő RU486 című dalban egyben a lemez legkeményebbjét tisztelhetjük, vastag, mélyre hangolt riffek, együtt üvöltős refrén. Talán ebben a legszlipknotosabb az ének.
A lemez második felének kezdeteként elkövetik az egyik legfogósabb dalt a lemezen, a címe My Name Is Allen. A Taciturn egy szép lírai zöngemény Corey megkapó énekével, ami itt-ott kicsi Bon Jovi-sra sikerült. Utána egy újabb középtempós, néhol balladisztikus darab következik Influence Of A Drowsy God címmel. Talán ez az első közepes dal a lemezen, amiben ráadásul egy erősen Faith No More rokon rész is feltűnik. A The Travelers második része sajnos gyengébbre sikerült, mint az első. Gyomrozós basszustéma vezeti be a lemez utolsó dalát, a Last of the Real-t, mely keményebb énekre és refrénre is épül.
Ha a vége felé nem csúszna be egy két közepes megoldás és a lemez végéig tudnák tartani, a több mint erős kezdést, azt mondanám bivaly a lemez, de nem tudják. Nem tudhatom, milyen lesz a második korong, de van egy olyan érzésem, ha a kettőről összeszednénk a nagyon ütős dolgokat, akkor durrant volna ez igazán nagyot. Mindettől függetlenül még így is vitán felül az év egyik legjobb modern metál korongja a House of Gold & Bones - Part 1.
A banda november 30-án a Papa Roach társaságában Bécsben, a Gasometerben lép fel.
